Illyés Gyuláról valószínűleg kevesen tudják, hogy ipszilon nélkül, Illés Gyula néven született és csak családja jó hírét kímélendő változtatta meg a nevét Illyésre. Erre a tényre világít rá az író kondoleáló levele, amelyet nagybátyjának küld Párizsból, miután unokaöccse haláláról értesül.
A levél érdekessége, hogy az aláírásban az Illés név, vagyis az író eredeti neve szerepel. Illyés Gyula ugyanis csak 1925-től kezdi el publikációi alatt használni „ly"-s változattal a nevét, először Kassák Lajos Ma című, Bécsben szerkesztett folyóiratában, francia műfordítások alatt. A Ma közli Illyés egy eredeti versét is, ez alatt ugyancsak az Illyés név áll.
A betűnyi névváltoztatás mögött Illyésnek az a szándéka áll, hogy megvédje családja jó hírét. 1921 tájékán ugyanis Illyés baloldali mozgalmakkal is kapcsolatba kerül, egyetemista még, amikor a Vörös Segély megbízottjaként az üldözött kommunisták családjai számára érkező külföldi segélyösszegeket segít szétosztani, illegálisan. Így kerül a rendőrség látókörébe. A várható letartóztatások ellen menekülve szökik Bécsbe, majd Párizsba jut. 1926-ra konszolidálódnak a viszonyok, amnéziát hirdetnek, és az Illyés ellen kiadott elfogatóparancs érvényét veszti. Többen hazatérnek az emigrációból, így többek között Illyés is, Kassák is.
Illyést Párizsban éri unokaöccsének híre, a levélben csak Feriként emlegetett bátyján keresztül jut el hozzá a szomorú beszámoló. A tintával írt, Kállay Lajoshoz és feleségéhez, Mariska nénihez - vagyis Illyés Gyula nagybátyjának családjához - szóló levélben Illyés együttérzését és vigasztalhatatlanságát fejezi ki a gyászoló családtagok számára. Ahogy ő írja: „Az ember legfeljebb csak együtt sírhatna azokkal, akiket legközelebbről sújtott a gyász, mert az, akit valóban megérintett a fájdalom még a maga vigasztalódásához sem érhet könnyen el, nem hogy mások vigasztalásához elérkezni tudna."
A kondoleáló levél teljes szövege itt olvasható:
Paris, 1924. szeptember 15.
Kedves Jó Lajos bátyám és Mariska néném,
Csak most, elkésve
Tudtam meg Feri egy leveléből szegény Bandika szomorú halálát. Bár tudom, hogy az ő nevének csak puszta fölemlítésével is újabb fájdalmakat idézek föl, engedjék meg mégis, Kedves Lajos bátyám és Mariska néném, hogy megírhassam, mennyire osztom én is ezt a fájdalmat. - Tudom, hogy ez semmi vigasztalást sem adhat, de Lajos bátyám és Mariska néném irántam tanúsított szeretete, amit soha el feledni nem fogok tudni, arra kényszerít, hogy mégis emlékezetükbe idézzem ezúttal is a feledhetetlen csapást és kifejezzem én is együtt érzésemet, innen a távolból, ki a gyászolók soraiban nem lehettem ott.
- Mit mondhatnék én, ami kedves Bátyám és Néném keserűségét enyhíteni tudná? Bandikáról való minden szavam csak új szúrás lenne a szívbe, az ilyen borzalom előtt pedig, mely meghaladja az emberi értelmet, üres és értelmetlen maradna minden szó. Hisz még a gondolattal sem lehet megközelíteni ezt az örökre érthetetlen rettenetességet. Az ember legfeljebb csak együtt sírhatna azokkal, akiket legközelebbről sújtott a gyász, mert az, akit valóban megérintett a fájdalom még a maga vigasztalódásához sem érhet könnyen el, nem hogy mások vigasztalásához elérkezni tudna.
- Engedjék meg hát nekem, kedves jó Lajos bátyám és Mariska néném, hogy minden szokásos részvét frázis helyett egyszerűen és némán küldje el szomorúságukban igazán együtt érző rokoni ölelését
hálás és szerető öccsük
Illés Gyula
