Lakatos Istvánnal, a Lencsilány szerzőjével a 6. Magyar Képregényfesztiválon találkoztunk, és első kötetéről, a rajzolás nehézségeiről, traumákról, szerelemről, valamint régi és leendő munkákról beszélgettünk.
Ha jól tudom, nemrég volt az Alfabéta eredményhirdetése és több kategóriában is nyertél. Magadhoz tértél már?
Azt még nem. De ez tavaly is így volt. Most csak sodródom össze-vissza. Még néhány nap biztos kell hozzá. Még a könyvet sem fogtam fel, pedig már csütörtök óta megvan.
Pedig közben folyamatosan alakult a kezed között. Láttad, hogyan készül…
Igen, csak annak a végeredményét látni, ami után évekig vágyódsz, nagyon durván sokkoló. Tehát hogy ott van. Ez tényleg egy álom volt. A Lencsilánynál az volt a legdurvább, hogy tudom lapozni.
Milyen díjat nyertél pontosan?
A legjobb képregény rajzolója lettem és a (16 oldalnál rövidebb) kép-novella kategóriában kaptam díjat.
Tavaly, amikor megkaptad az Alfabéta díjat, és nyélbe ütöttétek a szerződést a Lencsilányra vonatkozóan, azt nyilatkoztad, hogy kicsit félsz, mert 72 oldalasnak kell lennie, de még hiányzik belőle 60. Belelapoztam, de a kötetben nincs oldalszámozás. Meglett végül a 72 oldal?
Nem, 56 oldalas lett. Két mesével többet szerettem volna belerakni, amelyek megvoltak már a fejemben. De utólag belegondolva talán jobb, hogy nem kerültek bele a kötetbe, mert hasonló szerkezetűek, mint például a legelső Poe-s mese.
Tegnap belelapoztam a Mátyás-antológiába, amiben ugyancsak megjelentél. Abban pedig nem volt tartalomjegyzék…
Igen, elég kaotikus annak a könyvnek a belseje.
Kicsit kétségbe estem, hogy hogyan foglak így megtalálni az antológiában. Aztán végigpörgettem a füzetet, és rájöttem, hogy ez a legegyszerűbb módja annak, hogy megtaláljalak benne, ugyanis annyira jellegzetesek a rajzaid, és ezért könnyen felismerhetőek. Mennyit kísérleteztél, míg eljutottál ehhez a stílushoz, látásmódhoz?
Nem kísérleteztem sokat. Arra már az elején rájöttem, hogy nem tudok normálisan rajzolni. A perspektíva, meg ilyesmi nekem nem megy, árnyékolni sem tudok. Arra is rájöttem, hogy ennek a legfrappánsabb elkendőzése, ha elkezdem torzítgatni a figurákat. Akkor mondhatom azt, hogy ez a stílusom. Nézegetem a grafikusok blogjait, egy csomóan azt írják, hogy milyen rossz, hogy ők ilyen-és-ilyen stílusban alkotnak, ezért most kipróbálják magukat egy másikban. Nekem ez eszembe se jutna. Ami lehet, hogy rossz – nem tudom. Egyelőre nem érzem szükségét. Meg azokhoz a történetekhez, amiket el akarok mondani, nem kell más stílus. Úgyhogy lehet, hogy egy idő után kiüresedem.
Említetted a perspektívatorzítást. Milyen más elemekből épül fel a világod? Szavakba lehet önteni, hogy mi a rajzaid titka?
Azt nem tudhatom. Azt tudom, hogy miből merítettem. Sokat merítettem azokból a gyerekkönyvekből, amiket olvastam. Például a Varjúdombi mesékből, de a Sajdik-rajzokat is nagyon imádom. Würtz Ádámnak is voltak illusztrációi régi mesekönyvekben – volt, amelyik nem tetszett, volt, amelyik nagyon tetszett. Ezt a három hatást emelném ki ebből a kategóriából. Aztán a Kaland – Játék – Kockázat könyvek illusztrációi. A képregényes élmények ezekre rakódtak rá. Bár kisiskolás koromtól kezdve gyűjtöttem a képregényeket – amikor még nem tudtam olvasni, anyám megvette a Bobót meg a Góliátot, és felolvasta –, de elég későn jöttek úgy igazán, húsz éves koromban.
Tavaly egy Ulickaja-mesekönyvet is illusztráltál. Van-e különbség a között, amikor valaki másnak a szövegét illusztrálod, és a között, amikor a saját Lencsilányodat rajzolod?
Van. A Magvetőnél direkt a lelkemre kötötték, hogy valamelyest fogjam vissza magam, mert ezt a könyvet nők és gyerekek is fogják olvasni. Az Ulickaja-rajzok is az én stílusomat tükrözik, de talán sokkal könnyebben, egyszerűbben befogadhatók, mint a Lencsilány. Az Ulickaja kötetnél tudtam, hogy nem szabad félelmetesnek, nyomasztónak lenni. Szomorúnak szabad, mert ilyenek a mesék is. De azért megpróbáltam visszafogni magam. És piszkosul örültem ennek a munkának, mert nem lehetett manírból nyomni a dolgokat, hanem mindent ki kellett találni. Kicsit féltem is tőle, mert elég nyomasztó mesékről volt szó. Különösen az utolsó, mert abban minden van: halál, éhezés, törés, égés, fájdalom.
De benne van az újjászületés is…
Igen, de addig valami nagyon sokat kell szenvednie a figuráknak. És valamelyest oldanom kellett ezt a dolgot.
Egy másik rajzod, a Fekete csönd, ugyan nem illusztráció, de az is egy másik szövegen alapul, egy Csáth Géza novellán.
Nagyon sokat szenvedtem azzal a képregénnyel és nem is vagyok vele elégedett. Úgyhogy elképzelhető, hogy tíz év múlva újra megcsinálom. Már csak azért is, mert a novellát nagyon szeretem. Nem tudom megmondani, miért, de nincs olyan novella, ami ennyire közel állna hozzám. Amikor K. Kabai Lórinak, a Műút szerkesztőjének felvetettem, hogy meg szeretném csinálni, az a lapba kerülés előtt legalább egy évvel volt. Régóta foglalkoztatott ez a dolog: középiskolában, amikor mindenképpen filmes akartam lenni, filmként képzeltem el a Fekete csöndet, persze úgy, hogy feldúsítottam, hozzátettem. Amikor jött a lapzárta, az éjszakázás, az idegesség, meg minden, akkor még mindig ott voltam a képregény közepén. Az volt az igazi probléma, hogy a novella a hangokról szól, maga a cím valami elemi félelmet jelenít meg. A fekete csönd kacag, a fekete csönd suttog – ezt kellett képekké átültetnem. Nem vagyok elégedett a végeredménnyel. Nagyjából megtaláltam azt, amit szeretnék, de majd egyszer, talán… A Fekete csöndből egyébként csináltam egy Lencsilány-mesét is. A könyv utolsó meséje a fekete csönd.
Mind az Ulickaja, mind a Csáth Géza-novella nagyon erős atmoszférájú szöveg. És ilyenek a rajzaid is: amikor az ember kinyitja a könyvet, mintha egy búra zárulna be fölötte, miközben ő maga belekerülne a rajzaid világába. Talán amiatt, mert a képek nagyon erős hangulatot árasztanak.
Látod, én ennek akkor nagyon-nagyon örülök, mert ez az, amit meg szeretnék valósítani. Egy csomó esetben szerintem nem a történet a legfontosabb, hanem a hangulat. Lehet bármilyen briliáns a történet, ha rideg és távol van tőlem, akkor leteszem, felrakom a polcra és megyek tovább. Viszont a hangulat beszippantja az embert. Hogy a hangulat és a történet együtt mennyire fog működni a Lencsilányál, nem tudom. Most fog kiderülni.
A szövegekből áradó hangulat elengedhetetlen feltétele annak, hogy megrajzold őket?
Ez egy érdekes dolog. A Mátyás-antológiában kijött a Kutyabiznisz, Jászberényi Sándor novellája. Az eredeti szöveg egyes szám első személyben volt elmesélve. Sokáig nem tudtam vele azonosulni. Én kétféle módon tudok illusztrálni. Az egyik – mint a Kutyabiznisznél vagy A kis gyufaáruslánynál – megoldás, hogy megtartom az eredeti szöveget és elkezdem kihúzni, ami a képregényben fölösleges, viszont semmit nem változtatok rajta. Rövidítem a szöveget és aláillusztrálok. A másik fajta feldolgozásnál az eredeti mű csak alapötletként szolgál, de teljesen más történet bomlik ki belőle. A Lencsilány-könyvben két ilyen novella is van. Az első, Az elhasznált ember egy Poe-novella alapján készült. Konkrét sorokat vettem át a novellából, mégis teljesen más történetet kaptam. Ugyanígy a kötet utolsó meséjénél, a Fekete csöndnél, is egy teljesen új történet alakult ki. Vízidisznó nincsen Csáthnál.
Említetted régebben, hogy neked a Lencsilány minden vonása fájt. Ez valamiféle trauma-rajzolás is volt?
Az eleje nagyon. Aztán ahogy közeledett a határidő, mindenféle szükségmegoldást találtam ki. Egyszerűen nem akartam Lencsilányt rajzolni. Nem akartam, hogy fájjon. Úgy voltam vele, hogy a lánynak, aki távol van, és már semmi közöm hozzá, én nem fogok rajzolgatni semmit se. De ott volt a szerződés, satöbbi, úgyhogy kitaláltam mindenféle hülyeséget, például elkezdtem Winona Ryder filmeket nézni. Mert az fáj. De aztán ez a napi rutin átalakult, a rossz emlékeket ledobtam magamról. Az óriásos mesét rajzoltam meg utoljára, és ott a kislány figuráját már mint saját magát tudtam szemlélni. A Lencsilány ebben a mesében teljesen máshogy viselkedik, mint a többiben. Addigra mindent lecsupaszítottam róla, hónapok óta e kis figurával voltam, és kezdtem megismerni. Az adott szituációban a figura elkezdett a saját törvényei szerint viselkedni.
Ez azt is jelenti, hogy most már nem kell szomorúnak lenned ahhoz, hogy szomorú képeket rajzolj? Profi lettél?
Egyszerűen megszabadultam a fölösleges sallangtól. A profizmus az én szememben valami nagyon hideg rutinmunka. Ha erről van szó, akkor soha nem akarok profi lenni. Ez igazából egy hülye önterápia volt, ami úgy látszik, hogy működött. Miután megrajzoltam az óriásos mesét, utoljára, két napig sírógörcsöm volt.
Van annak szimbolikus jelentősége, hogy a Lencsilány lett az első köteted, és nem mondjuk a Zalános történet, amellyel az Aranyvackor díjat nyerted?
Ha egy zsánertörténet jött volna ki tőlem – teszem azt egy horror, akció, vagy bármi –, akkor kevésbé izgulnék. A Lencsilány azonban biztos, hogy önéletrajzi. Tagja vagyok egy költőkből álló csoportosulásnak, az Előszezonnak. Én vagyok ott az egyetlen képregény-rajzoló. Ami nagyon furcsa, hogy nem vagyok megbélyegezve, nem néznek ki, hanem ott vagyok a sok-sok költő között, akik elfogadják azt, amit csinálok. Kicsit olyan, mintha rajzokkal írnék verset. Lehet, hogy nagyzolásnak hangzik, de nem biztos, hogy a Lencsilány igazi képregény. Inkább olyan, mint egy túlillusztrált mesekönyv. Nem is biztos, hogy valaha tudnék rajzolni klasszikus értelemben vett képregényt. Nagyon szeretném, ha a képregény kicsit közelebb kerülne az irodalomhoz. Nem szeretem a klasszikus szuperhősös képregényeket, a hideg profizmusukkal megrajzolva, kiszínezve, piacra dobva. Nem tudok velük mit kezdeni. Mert egyébként tényleg hatalmas geek vagyok, sorozatokat nézek, most is Batmanes póló van rajtam.
Akkor miket szeretsz?
Igazából nincs pénzem arra, hogy képregényeket vegyek, úgyhogy a netről töltögetek le, meg nézegetek dolgokat. A Hellboyról, ami most jelent meg, egyszerűen nem hittem el, hogy kijött nálunk. Azt például sokáig nem szerettem a rajzok miatt, de aztán rájöttem, hogy annyira zseniálisan egyszerű, a történet pedig egy tipikus geeknek az álma: démonokkal lepaktáló nácik, gonosz tudós, szörnyek, minden, ami kell. Amúgy meg mostanában nagyon sok sorozatot nézek. Várom a Lost végét…
Én mostanában Big Bang Theory fan lettem…
A Big Bang Theoryra én nagyon mérges lettem, két részt megnéztem belőle, és ott vannak azok a srácok, akik szeretik a képregényeket, de nem tudnak csajozni, és mindenki ezen röhög.
Visszatérve a Lencsilányhoz, honnan való ez a figura?
Nálam ez egy szerelemnek a mellékterméke. Olyan volt a lány habitusa, hogy nekem bizonyítanom kellett előtte, hogy érek valamit. Ezért kezdtem rajzolni. Ezért kezdtem el képregényt rajzolni. Aztán ő elment, én meg itt maradtam.
És nem érzed valamiféle elégtételnek a Lencsilányt?
Nem, mert nem látom az arcát, miközben olvassa.
És nem is képzeled el?
Nem, mert az nem olyan lenne. Nagyon sokat beleadtam a könyvbe, most iszonyatosan fáradt vagyok és üres. Eljutottam egy olyan pontra, hogy nem tudom, ezután mi lesz. Nem tudom, hogy kell-e ez nekem. Továbbra is szeretnék képregényeket rajzolni, de ha ennyire rámegyek lelkileg, akkor nem vagyok benne biztos.
Ennek ellenére vannak terveid?
Augusztusra kell elkészülnie a Zalános történetnek. Az biztos, hogy ennek meg kell lennie, de az is biztos, hogy vért fogok izzadni. Ebből a könyvből pedig kimaradt két Lencsilány-mese. Úgyhogy ha lenne rá lehetőségem, egy Lencsilány-kötet talán még lenne bennem… Valamelyik mese rajzolása közben eszembe jutott a Kisgömböc: lehetne belőle egy Lencsilány-mese. Bár néhány embernek elmeséltem, és nagyon rossz kedvük lett tőle… Kafka Átváltozásából is szívesen csinálnék egy mesét – akkor már vegyük végig a rosszkedvű írókat… ha már Poe-t és Csáthot is feldolgoztam, Kafka adná magát.
