„...középiskolás koromban már csak azért is belenéztem Kosztolányi köteteibe, mert nem ajánlották az olvasásukat. Mit mondjak? Valószínűleg tiltás nélkül sem igen szerettem volna meg őket: az ilyenfajta költészetet akkoriban nőiesnek, naivnak, infantilisan gyermekdednek éreztem. [...] Nem emlékszem, mikor olvastam a [i]Hajnali részegség[/i]et először úgy el, hogy az egész Kosztolányi-költészet kigyulladt tőle, mint egy atomreaktor...“ – Tőzsér Árpád válaszol.
1. Mikor találkozott életében először Kosztolányival, és mire emlékszik ebből a találkozásból?
Kosztolányival nem találkoztam, nem találkozhattam: a halála évében kétéves voltam. Versei is csak későn: érettségi előtt, 1953-54-ben kerültek a kezembe. A költő akkor már tananyag volt, de fennmaradt egy irodalomtankönyvem 1949-ből is (49-ben hetedikes általános iskolás voltam), abban Kosztolányinak még se híre, se hamva. A Nyugatból 1949 környékén Ady, Móricz, Juhász Gyula és Tóth Árpád volt az engedélyezett név, Kosztolányi és Babits persona non grata volt. De Kosztolányiról a gimnáziumok IV. osztálya számára kiadott tankönyvünk (a kiadás éve 1953) is így írt: „Versei a társadalom eleven életétől távol születtek meg. Nem a valóságot tükrözik, hanem a magábazárkózott költő hangulatait, elképzeléseit a világról.“ „Tanulmányaiban az öncélú, politikamentes irodalom káros elvét hirdette“. Tőle szinte semmit nem olvastunk, csak róla. A jelzett tankönyv a költő egyetlen versét idézi, az 1919-ben írt szimplán pacifista, tőke-ellenes, gyenge Gyászkart. Az első találkozásom „Kosztolányival“ tehát meglehetősen ingerszegény volt, nem csoda, hogy az igazi „megismerkedésünk“ későbbre tolódott. Persze, középiskolás koromban már csak azért is belenéztem Kosztolányi köteteibe, mert nem ajánlották az olvasásukat. Mit mondjak? Valószínűleg tiltás nélkül sem igen szerettem volna meg őket: az ilyenfajta költészetet akkoriban nőiesnek, naivnak, infantilisan gyermekdednek éreztem. Túl sok volt Kosztolányi verseiben a „jaj“ (emlékszem, össze is számoltam a talált „jaj“-okat, hatalmas szám jött ki), s ha nem „jajgattak“ a versek, akkor rokokósan édeskéseknek tűntek. (Pedig akkor még nem is olvashattam Parti Nagy Lajos 1994-es Kosztolányi-minősítését: „cukros“ és „pimf“.)
2. Mi volt élete legfontosabb Kosztolányival kapcsolatos élménye?
Természetesen a Hajnali részegség. Nem emlékszem, mikor olvastam ezt a verset először úgy el, hogy az egész Kosztolányi-költészet kigyulladt tőle, mint egy atomreaktor, egyszerre helyére került a „jaj“ is meg a „cukor“ is, a százezer kis profán, véges részlet a halál és a transzcendencia szakrális végtelenségében metaforaként kezdett funkcionálni (mintha a Hallgatás tornya 1956-os megjelenése, Weöresnek és Nemes Nagynak az irodalomba való visszatérése után olvastam volna a visszatérőktől valami utalást a nagy opusra!), egy biztos: az ötvenes évek második felében Kosztolányi már éppen úgy titkos kincsem, mint Szabó Lőrinc. Nappal Nagy László és Juhász Ferenc népi szürrealimusáról vitakoztunk, de este, otthon, mintegy poetikai „konzervatizmusomat“ takargatva, sokszor vettem elő a Hajnali részegséget és A belső végtelenbent.
3. Ki a legfontosabb az Ön számára: a költő, a regényíró, a novellista, a műfordító vagy a publicista Kosztolányi?
Kosztolányi, egy-két mű erejéig, a felsorolt műfajok mindegyikében alkotott fontosat, időtállót. Legkevésbé talán műfordítónak vált be, pl. a Romeo és Júliá-fordítása, szerintem, egészen rossz. A költészete (főleg ha a Gottfried Benn-i nyolc-tíz gyutacsverssel kezdjük a tanulmányozását) és az esszéi mindenképpen korszakosak.
5. Melyik a 11. legszebb magyar szó?
Ezt a kérdést természetesen nem lehet komolyan venni. Kosztolányi is csak „játékosan“ (az ő kifejezése) állítja össze a 10 legszebb magyar szó listáját. Játékból tehát legszívesebben azt mondanám, hogy ma már a „Kosztolányi“ név is külön szó, s így akár a tizenegyedik „legszebb“ is lehetne. Kellőképpen dallamos és lebegő (o, á, i, l), jelentése pedig maga az ontikus kellem: játék az élettel, a léttel, a halállal, "a lét kérdéseiről való nem-tragikus beszéd" (Kulcsár Szabó Ernő). A (szláv) „kostolan“ szó eredeti jelentése egyébként „templomba járó ember“. A nevének a jelentése, eredete egyébként a költőt is élénken foglalkoztathatta. Fennmaradt egy fényképe, ahol éppen kiszáll a vonatból a Pőstyén melletti Nemeskosztolány vasútállomásán. A község akkor (1934-ben) már szlovák, az állomás tábláján ez áll: Zemianské Kostolany.
6. Mit mondana Kosztolányinak, ha szembe jönne az utcán?
Semmit. A költők, alkotók személyes megjelenése sohasem érdekelt különösebben, akikkel személyesen is találkoztam, egyiknek sem volt a homlokára írva, hogy „alkotó“, sőt: sokszor voltak kiábrándítóak. Kosztolányinak a hangjára, a beszédmódjára volnék kíváncsi. Érdekes, hogy az ő hangját, tudtommal, nem őrzik fonográfok, rádiófelvételek. Mi lehet az oka?
7. Ha egyidős lett volna Kosztolányival és Csáth Gézával, játszott volna velük?
Nem vagyok különösebben játékos alkat. A Nyugat „játékosai“, azt hiszem, egyébként is nagyon zárt, szinte klubszerű körökben játszottak, nem vettek be akárkit maguk közé.
8. Mi az, amit áthagyományozna Kosztolányi munkásságából a 21. századra?
Erre a kérdésre az eddigi válaszaimmal, azt hiszem, már kellőképpen megfeleltem. „Áthagyományozni“ persze bármit is csak akkor lehet, ha van rá fogadó készség. A releváns válasz tehát a 21. század „kezében“ van.
10. Babits Mihály így nyilatkozott: „Kosztolányi Dezső szavai épek, mint az egészséges testek, s jól tartanak, mint az erős test rostjai. Szilárdak, a magyar nyelv legjobb anyagából valók, s kibírják a korok időváltozását.” Egyetért-e Babits Mihály szavaival?
100 %-osan egyetértek. Ahogyan a 19. század magyar nyelvének Arany János, úgy a 20. századinak Kosztolányi Dezső a legnagyobb művésze. Versei, esszéi, s néhány regénye, novellája, akárcsak az Arany-művek, a magyar nyelv legjobb anyagából valók.
