Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulója alkalmából útjára indított körkérdéseinkre elsőként Méhes Károly költő, író, újságíró válaszolt, mint írta: „örök Kosztolányisként”. Jóvoltából még a Pacsirta utolsó utáni fejezetét is elolvashatjuk.
1. Mikor találkozott életében először Kosztolányival, és mire emlékszik ebből a találkozásból?
1975-ben, tízévesen beteg lettem (kicsit), apám, aki gyerekgyógyász volt, nagy kegyesen engedélyezte, hogy otthon maradhassak. Búcsúzóul anyám egy vaskos, kék vászon kötéses kötetet nyomott a kezembe, azt olvassam. Kosztolányi Dezső összes novellája volt, az 1965-ös Helikon-kiadás. Belefogtam nagy elhatározással. A rossz orvossal kezdtem...
2. Mi volt élete legfontosabb Kosztolányival kapcsolatos élménye?
Gyakorlatilag az első kérdésre adott válasz ide is passzol. De sorolhatnék még egyéb könyvcímeket, alkalmakat, például amikor Szabadkán a Kosztolányi-család sírját kerestem...
3. Ki a legfontosabb az Ön számára: a költő, a regényíró, a novellista, a műfordító vagy a publicista Kosztolányi?
Nem nagyon válik szét bennem ez a sok minden. A zsurnaliszta Kosztolányit azért szeretem különösen, mert magam is 20 éve írom az újságot, és mindig megörvendeztet, hogy ő egy pimf cikkben is Kosztolányi volt, még ha nem is az Esti Kornéli-magaslatokban.
4. Melyik Kosztolányi szöveget értékeli a legtöbbre, és melyet a legkevesebbre?
Erre nem tudok válaszolni, nem látom a kérdés értelmét.
5. Melyik a 11. legszebb magyar szó?
Halovány.
6. Mit mondana Kosztolányinak, ha szembe jönne az utcán?
De jó, hogy látlak, kedves Desirém...!
7. Ha egyidős lett volna Kosztolányival és Csáth Gézával, játszott volna velük?
Naná!
8. Mi az, amit áthagyományozna Kosztolányi munkásságából a 21. századra?
Azt, hogy érdeklődni, lesni, figyelni az embert – ezt az egyedüli példányt. És írni kell róla, holott leírhatatlan.
9. Mi az, amire a leginkább kíváncsi lett volna a Kosztolányi-hagyatékból, amelynek nagy része egy második világháborús bomba következtében elveszett?
Ez sem kérdés: gyakorlatilag mindenre.
10. Babits Mihály így nyilatkozott: „Kosztolányi Dezső szavai épek, mint az egészséges testek, s jól tartanak, mint az erős test rostjai. Szilárdak, a magyar nyelv legjobb anyagából valók, s kibírják a korok időváltozását.” Egyetért-e Babits Mihállyal?
Kosztolányi egyenlő volt a nyelvvel, ez biztos. És mint ilyen teljes mértékben örökéletű, erős, tápláló. Nekem nagy szükségem van rá, néha gyógyszer, sokszor élvezkedés.
MÉHES Károly: Pacsirta 2.
Tizennegyedik fejezet
Melyben a regény 1899. év szeptember 9-én, szombaton mégis folytatódik, mivel nincs kezdet és vég, csakis folytatás minden
- A mi kis madarunk – mondta még az este apa – hazarepült.
Utána csináltak sötétet.
Aztán eltelt ez az éj is. A röpke, nyugtalan álmok hozzácsomósodtak a korábbi, évtizedek alatt elálmodott álmokhoz, amik szürkévé, kőkeménnyé váltak lassan.
Pacsirta korán talpon volt. Az otthoni, puha ágy, furcsamód, egyben jelentette azt is, hogy nem lehet lustálkodni, a puha ágy arra késztette, hogy ellenálljon a csábításának, mert temérdek dolga van.
Egy hét, édes Istenem. Mennyi mindent nem végzett el egy hét alatt. Hagyta, hogy anyusra szakadjon minden. És apuskára, erre a drága emberre, akinek ő a mindene. Nem is tudnak meglenni a lányuk nélkül, hiszen látszik. Csak rájuk kell nézni, mivé lettek pár nap alatt.
Készülődött, rakodott.
Akkor meghallotta a galamb kaparászását.
Odafordult mosolyogva.
- Tubica, hát jó reggelt. Látod-e, itt fogunk ezentúl lakni együtt. Négyesben.
Igen, gondolta, egy galamb tán még nem vonja el túlzottan a figyelmét. Egy galamb még nem megbocsáthatatlan kihágás. Minden egyéb mással, más valakivel való külön törődés az lenne. Hálátlanság. Árulás öreg szülei felé.
A konyhában tett-vett, készítette elő a reggeli teát. Megnézte van-e otthon elég rizs. Húsért majd átszalad a mészárszékbe.
Ami még furcsa volt, hogy minduntalan eszébe rémlett, mit csinálnak most Tarkövön, a pusztán. A rokonok. A rokonok, akik az ő vére is, mégis merőben más emberek. Amikor ott volt, folyton hazagondolt. Hogy anyus most biztos ezt teszi, apus biztos azt. És lám, egyszerre megfordult minden. Előtte van Béla bácsi, Etelka néni, a lányok, a kutya, akikkel ott élt. Meg lehet feszülni két világ között, azt érezte, miközben lekapta a lángról a lobogó teavizet. Hogy bírják ki mások, akik folyton úton vannak, akik mindig máshová vágynak, mint ahol épp vannak?
Körülnézett az ebédlőben is. Minden a helyén volt, úgy állt, ahogy megszokta, mégis olyan érzése volt, hogy csúnya rendetlenség uralkodik mindenütt. No majd a kezébe veszi a dolgokat. Most már itthon van, és nem is megy sehová.
Szaladt, mert el akarta intézni a húst, mielőtt a szülei felkelnek.
Anya már a konyhai zajokra ébredt. Elszégyellte magát. Pacsirta megelőzte, mert bizonyosan úgy érzi szegény, hogy egy heti sanyarúság után, míg ő odavolt „mulatni”, ki kell szolgálnia a szülőket. Sőt, talán kiengesztelni! De hát ez butaság, rázta a fejét az ágy szélén ülve.
Vajkay Ákos kinyitotta a szemét, pislogott.
Mi történt? Semmi sem történt. Eltelt egy hét. Na és. Annyi hét telt már el az ő életében, hát még a világ kezdete óta. Megérkezett az ősz, aztán jön majd a tél is, és ha megérik, jövőre lesz megint tavasz és nyár. Így van ez, mert így kell lennie. Nem lehet másképp, kár ezen okoskodni. Ez az ő életük is, mint bárki másé. Kidugta a lábát a paplan alól. Jól esett a hideg. Jobb néha fázni egy kicsit, gondolta nagy bölcsen, akkor megbecsüli az ember a meleget. És minden egyébbel így van ez.
A felesége állt előtte, felöltözve, megtűzött hajjal, mint bármikor.
- Gyere, kelj fel, apus.
Vajkay erre a felszólításra felült, a bütykös, görbe lába lelógott az ágy előtti szőnyegre.
A felesége egyenként az ágytámlára tette a ruháit. A szekrényből új inget vett elő neki.
- Mától úgy fogunk élni, mint azelőtt. Megint olyan szépen.
Az öreg teljesen felült. Dörgölte csontos öklével a szemét.
- Ez az egész mégis csak jó volt valamire – mondta még az asszony.
Most a férje rákapta a tekintetét. Összehúzta a szemöldökét, úgy figyelt.
- Rádöbbenhettünk, hogy mi így, együtt vagyunk a legboldogabbak. Te, meg én, meg ő. Hármasban. Ugye?
A férfi kócos fejével csak bólintott.
- És ezt senki se veheti el tőlünk – szögezte le még Vajkayné.
- Senki – mondta ki az első szót aznap reggel Vajkay Ákos.
Csöndes, koraőszi nap volt. Az előző estén esett eső jócskán lehűtötte a levegőt, de a nap megint szépen sütött. Zajlott a szombat, már ahogy a szombatok zajlani szoktak. A két nő a konyhában szorgoskodott, szinte egymás kezéből kapva ki a munkát. Mindketten úgy érezték, így tudják igazán kimutatni a ragaszkodó szeretetüket, hogy még az elmosott vágódeszkát sem hagyják, hogy a másik rakja a helyére. Lopva figyelték egymást, mintha nem egy hete, hanem egy éve, egy évszázada nem látták volna egymást. Anya, amikor a lányára lesett, összefacsarodó szívvel csak annyit tudott gondolni magában, „Pacsirta”. Pacsirtának, ha az anyjára nézett, az az egy szó jutott eszébe, „anyuskám”.
Vajkay Ákos eközben a kertben sétálgatott, jobban mondva inkább ácsorgott csak. Nem izgatta az utcai jövés-menés, gondolatai valahol egészen másutt jártak. Nem is az eltelt napokra gondolt, hogy boldog volt-e, mint régen, a párducok között, nem irigyelte az életüket egy pillanatig sem. Mit is irigyelt volna? Hiszen neki is minden megadatott. Vagyis, csavart egy a gondolaton, ami megadatott, az a minden. Bármi egyéb hasztalan, léha álmodozás. Nézte a színes kertet, a hófehér kis házat, ahol az élete zajlott – most úgy mondta magában, eltelt. Mindez ne lett volna szép? Dehogy nem! Semmit se kell bánnia, dugdosnia, szégyellnie, még önmaga előtt sem. Talán az az egy, simított végig a kezével a vadgesztenyefa jól esően rücskös törzsén, tán az nem volt bölcs dolog, amikor elkészült a terebélyes családfával, hosszú évekkel ezelőtt, hogy akkor az utolsó ághoz, Pacsirta neve mellé odahúzott még egy vonalat, a leendő férje vonalát, és lefelé még három vékony kis vonást. Valamiért úgy képzelte, három unokája lesz. Ha már a Vajkay nevet nem viszi tovább senkise.
Mindegy. Nem ez a boldogság.
Belépett a verandára. Hallotta a konyhai sertepertét. Hát persze, többé nem kell étkeznie abban a bűzös vendéglőben, azt a kosztot. Köménymagos leves lesz, rizses hús. Szombatra épp jó. Úgyse érzett semmi éhséget.
Aztán egyszerre odabent állt a lányszobában. Olyan volt ez, mint egy szentély. Fénylő, tiszta, szinte nem is evilági. Milyen csönd van itt, konstatálta.
De nem volt tökéletes csönd mégsem.
Fülelt. Kis zörgést, kaparászást hallott. Odafordult.
Hát persze. A kalitka és benne a galamb.
Közelebb lépett hozzá. Házicipője koppanását elnyelte a puha szőnyeg.
A madár a kalitka talapzatán állt, fejét oldalt billentette. Vajkay Ákos meredve bámult rá. Milyen buta szerzet, gondolta. A galamb fején, két oldalt, a matt fényű, sötétlő szemet figyelte. Mint egy-egy kalaptű feje. Lehet-e valami ostobább, mint két kalaptű? Mit keres itt az én házamban? A zsebében megszorította az íróasztalfiók kulcsát, a fiókét, ahol a lepecsételt végrendeletét őrzi. Egyre közelebb dugta az arcát a kalitka rácsához, úgy szemlélte a galambot.
Aztán szabályosan megborzongott. Érezte, a szíve gyorsabban ver, a magas inggallér mögött verejtékezett. Ez a rusnya, buta madár hasonlított valakire. Rettentő módon hasonlított rá. Kibírhatatlanul.
A kezét előhúzta a zsebéből, emelte egyre feljebb. A torkába valami undokság szaladt fel, vissza kellett nyelnie. Hörgött tőle.
- Nem pacsirta, hanem galamb! – ezt nyögte.
A keze, a tekintetes Vajkay Ákos, a jóságos, drága apuska keze, ekkor kinyitotta a kalitka ajtaját. Most mintha csilingelést hallott volna, de lehet, hogy csak az evőeszközök koccantak össze a terítésnél. Vagy a füle káprázott.
Benyúlt a drótból font ajtócskán.
Azután már csak egy egészen halk, mégis éles reccsenés következett, nagyjából olyasmi, mint amikor valaki kettétöri a fogvájót egy jóízű fogtisztogatás után.
De hiszen a finom ebéd még csak most következett. A déli harangkongatás úgy terült szét Sárszegen és minden itt élő életén, mint egy puha palást, ami megvéd az összes létező veszedelemtől és szomorúságtól.
