Zalán Tibor legutóbbi, királylányos könyve (Királylányok könyve) után ezúttal vérbeli fiús könyvet írt. Lányok nem is szerepelnek a történetben, csak tündérek. Daninak, a nevelőintézetben élő kisfiúnak meg kell találnia a jó tündért, aki talán képes feloldani a családtörő átkot. Az út azonban különösen erőt próbáló, még egy sokat edzett, senkitől meg nem rezzenő intézetis számára is, és korántsem biztos, hogy Daninak sikerül visszakapnia a családját.
A nevelőintézetben fiúk laknak, akiknek szomorú sorsa közös: magukra hagyott, megkeményedett gyerekek. Tudják azonban, hogy valaha volt családjuk, és néha még meg is látogatják őket. A kivétel Dani, aki olyan egyedül van a földön, mint a kisujjam. Nincs körülötte senki, aki egy jó szót szólna hozzá. Egyedül Ernő bácsi simogatta meg egyszer a haját, Ernő bácsi, akinek a szívében soha nincs naplemente.
Dani sokáig nem tudja, hogy valójában láthatatlan mesebeli lények élnek köztünk. Magam is meglepődtem, amikor megtudtam. De el kell hinnem, mert ott a bizonyíték rá a második fejezetben: Danit meglátogatja a Holdfényherceg, és egy Holdparipát ajándékoz neki! Végre nincs egyedül: csak kívánnia kell, és a paripa oda repíti, ahová csak akarja. Vagyis a családjához. Danit azonban siralmas látvány fogadja: anyja magába roskadva ül a konyhában, ölében a vézna kistestvér. Egyikük sem láthatja-hallhatja Danit, hiszen most Dani is olyan éjszakai lény, mint a Holdherceg: át tud menni a falon, holdparipára pattanhat, cserébe viszont láthatatlan.
A családi bajnak okozója is van: egy rusnya házimanó, akit megrontott a Családtörő Tündér, és aki azóta láthatatlanul ugrabugrál a házban és mindent elront. Danit is ő dugatta intézetbe és most sem tűri, hogy Dani tovább maradjon: hatalmas méretűre fúvódik, és elkergeti a kisfiút a házból, aki miután kibucskázik a falon keresztül, szerencsére találkozik Sajtár Bencével, a törzskönyvezetlen korcs házőrzővel, akinek – ha nem jön a gonosz tündér – Dani lehetne a gazdája. A hűséges eb elmeséli Daninak, mit kell tennie: gyorsan, amíg az éjszaka tart, a Nagy Családerdőbe kell repülnie és megkeresnie a Családkötő Tündért.
A dolog azonban nem is olyan egyszerű, mert a jó tündért legalább olyan sanszos megtalálni, mint a rosszat. Az utak félrevezetnek és Daninak teljesen egyedül kell boldogulnia. Az ösvényeket félelmetes és korántsem jóindulatú lények szegélyezik. Egy csöppet sem nevezhető például kedvesnek Rombol manó, aki elveszi Dani tekintetét. Nem viselkedik túl gálánsan a baltás rém se, aki csak hallásáért cserébe engedi tovább a kisfiút. Nem is beszélve Böffentő Sárkány Sámuelről és kísérőjéről, az elektromos sziporkahiénáról. A kisfiú, akinek eddig sem volt semmije, most aztán tényleg nem marad semmije. Talán csak a szíve. És a hosszú út során meg kell tanulnia a szívével tájékozódni, hogy újra rátaláljon a családjára.
Danival nagyon könnyű azonosulni, és végigélni a Nagy Családerdőbeli kalandokat. Szinte végig Dani szemével látunk mindent, szinte az ő monológjain keresztül szalad a történet előre. Amikor Dani már mindenét – látását, hallását és hangját is – elveszítette, a nézőpont kicsit megváltozik, az elbeszélő kibújik a kisfiú bőréből és kívülről mesél tovább. Elmeséli Dani szenvedéseit, és a tündérrel való találkozását is, amely érzékei híján nem sok emléket hagy benne. Így maga sem biztos benne, hogy éjszakai kalandja a képzelet játéka volt csupán, egy kudarcba fulladt út álma, vagy maga a valóság.
Dani tele van kétségekkel, félelmekkel, miközben csak arra vágyik, hogy valaki szeresse. Egyszóval: nagyon emberi. Kemény dumákkal próbálja leplezni sérülékenységét. Első dolga, hogy beszóljon mindenkinek, még az se baj, ha jól összeverik érte. Monológja során azonban szép lassan repedezni kezd a magabiztosság és érzéketlen keménység álarca, amelyet Dani a nevelőintézetis gyerekek folyamatos csúfolódásával szembeni védekezésképpen vett magára, és amely szinte eggyé vált vele. De ahogy a maszk lassan szétmállik, az olvasó is egyre szorosabb barátságot köt Danival.
Zalán Tibor olyan nyelven hívja életre a történetet, amelyet élvezet olvasni. Ez a nyelv cseppet sem finomkodik és nem fél kimondani dolgokat. Egy kamasz nyelvét beszéli, ha kell, káromkodik, beszól, felesel, visszakérdez. Nevén nevez mindent, ami a kritikus szemű, magánytól edzett kisfiú hányattatott sorsot megélt lelkében lecsapódik. Az elbeszélő néhol teljesen eggyé válik Danival, együtt gondolkodnak, együtt lélegeznek. Talán ez okozza, hogy a történet sehol nem szenved csorbát és az olvasó is szíves örömest szegődik társnak kettőjükhöz.
Dani éjszakai kalandjának epizódjait Keszeg Ágnes egészen különleges, kollázs technikával készült kompozíciói keltik életre. A könyvet öröm kézbe venni. A rajzokkal talán csak az a baj, hogy nem színesek és ezért hagynak némi hiányérzetet. Ellenben térbeliek, a rajzolt figuráknak természetes árnyéka van. Egy lépéssel előrébb lépnek a lap fehér hátteréből, valahová képzelet és valóság határára. Először a negyedik fejezetben éreztem át, milyen erős hangulatok sűrűsödnek az egyes kompozíciókba. Dani ugyan megtalálja elveszett családját, az öröm szomorúságba fullad: a gonosz családi manó mindent elrontott, az anya magába roskadt egy kajaszagú konyhában. A fejezethez tartozó rajzokból mérhetetlen szomorúság árad, amelyet az ötödik fejezetben Dani árnyékot vető, sötét tónusú portréja csak tovább hangsúlyoz. Ezt a néhol már szívfacsaró hangulatot a mese egész anyagába beleszövik a rajzok. De rajzok árasztotta szomorúság mélysége súly ad a történetnek, amely annál magasabbra emelkedik, minél mélyebbről indul.
Zalán Tibor meséje tényleg regény, sőt az alcímnek még az része is stimmel, hogy „kicsiknek-nagyoknak”. Nem hazudik a könyv: Dani nagy kalandja korosztálytól függetlenül mindenki számára örök tanulságokkal szolgálhat. Például olyannal, hogy csak a szív szavát követve léphetők át önmagunk határai.
