Különös történelmi-, család-, és városregény A szív határai. Számos műfaji konvenció keveredik benne anélkül, hogy bármelyik mellett elkötelezné magát a szöveg. Egy ambivalens viszony analízise Poós Zoltán munkája, amely – szembehelyezkedve a trendekkel – nem kerít túl nagy feneket az elbeszélhetőségnek, elég nagyvonalúan bánik a fikcióval ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjon bizonyos buktatókat. Szerencsére azonban a regény minden olvasói hiányérzet ellenére is lebilincselő, szórakoztató, igényes írás. (Ficsor Benedek kritikája)
Gyakran kényszerül az olvasó különféle mankók után kapni, amikor a szöveg jóval kevesebbet enged át magából, mint amennyit ígér. Ilyenkor segítségünkre lehetnek azok a kommentárok, interjúk, megjegyzések, amelyek különböző irányból veszik szemügyre a szöveget, ám céljuk ugyanaz: minél átfogóbban értelmezni az írást. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy a homályos részletek egyből a szigorúan véve művön kívüli forrásokhoz irányítják a befogadót, csupán arra a lehetőségre figyelmeztet, hogy bizonyos helyzetekben egy szöveg többet rejt magában, mint amit az egyszerű találkozás alkalmával ki lehet hámozni belőle. Poós Zoltán regénye, annak ellenére, hogy az utolsó betűig lebilincselő, sodró lendületű, és egyenletes színvonalú, sok helyen éppen csak a dinamizmusának köszönhetően nem állítja olvasóját megoldhatatlan feladat elé. A szív határai ugyanis számtalan problémát vet fel anélkül, hogy érdemben foglakozna velük, de a lendületes elbeszélésmódnak köszönhetően, mire az olvasó fennakadna az egyiken, a következő cselekménysorban rejlő titkok már el is feledtetik vele a megválaszolatlan kérdéseket. De ez a játék csak addig tart, amíg a regény: az utolsó pont – pontosabban a Vége felirat után – az elnagyolt részletekből kibomló hiány-történetet már képtelenség valami mással elfedni.
Jelen esetben a könyvbemutatón – Németh Gábor segítségével – kijelölt irányvonalak, valamint a szerző korábbi prózai munkái segíthetnek eligazodni a regény problematikus világában. Nem feltétlenül szerencsés csomópontokra redukálni egy szöveget, de A szív határai olvasását, megértését jelentősen megkönnyíti a témák, narratívák, eszközök leegyszerűsített összevetése.
A két történelmi pillanat közé feszített szerelmi történet – a regény szigorúan értelmezett váza, voltaképpen egy különös érzelmekkel fűszerezett viszony elbeszélése. A történelmi események, vagyis az a referenciális közeg, amely a szöveget a kelleténél talán erősebben a regényt meghatározó, attól mégis – értelemszerűen – független valósághoz köti, sokszor járulékos problémának, vagy éppen olvasói-alkotói bónusznak tűnik. Mintha a játékos kedvű, alapos kutatómunkát végzett szerző a főszereplők hosszú románcát és elválásuk történetét egy olyan narratívába illesztve akarná feldobni az olvasást, amely a lehető legrövidebb úton lerázza magáról a fikciót. Magyarul, a rendkívül érzékeny, minden apró rezdülést dokumentáló elbeszélői hang – a fiú, majd a férfi hangja – hamisan cseng, amikor az 1944. szeptember 23-án bevonuló orosz csapatok torkolattüzébe keveredve a lehetséges csapatmozgásokról és a német katonák ellentámadásáról beszél. Ugyanúgy, ahogy a húsz évvel később, ugyanezen a napon (’64. szeptember 23.) kimondott válást övező események társadalmi-politikai konzekvenciáinak felsorolása sem közelíti meg az önelemező részletek színvonalát. Az a gazdagság, amely a két főszereplő – szükségszerűen egyoldalúan bemutatott – érzelmi életét jellemzi, a történelmi tabló esetében redundáns, didaktikus ráadásként hat, mintha a szerző nem elégedett volna meg egy kapcsolat belső viszonyainak ábrázolásával, és minden áron olyan keretet akart rajzolni figurái köré, amely jócskán meghaladja elbeszélés és az elbeszélő lehetőségeit.
A szerelem határait nem először igyekszik kijelölni Poós Zoltán. Előző két regényében – de különösen az elsőben, a Felkészülés kedvenc mondatomra címűben – az együttélés és különválás nehéz játéka legújabb munkájához hasonlóan jelentős szerepet kapott. A szív határaiban azonban az érzelmek megléte kevésbé tűnik problematikusnak. Az elbeszélő, Beliczay László már a különös kapcsolat elején kijelenti, hogy „igazán csak egy olyat tudnék szeretni, akiről meggyőződésem, hogy feddhetetlen jellem” (…) „És ez a nő nem Katinka.” Ezek után a hangsúly a viszony (a házasság) természetrajzáról az elbeszélő analízisére helyeződik át, nem az a fontos, hogy a kamaszszerelem miért végződik válással, hanem, hogy ezt a válást a narrátor miként magyarázza visszatekintő elbeszélésében.
És ezzel a visszatekintő gesztussal el is értünk a szöveg egyik legproblémásabb részéhez. Beliczay László, a narrátor két napot választ ki az életéből – mint korábban említettem – és azokra fűzi fel a Herter Katinkával való házasságának történetét. Csakhogy a pontosan elkülönített időpillanatok elbeszélése között sem modális, sem stilisztikai különbséget nem lehet felfedezni, vagyis a tizenkét éves kiskamasz ugyanolyan modorban meséli el egyetlen napját, ahogy a már nem is annyira fiatal felnőtt. Sőt, a második részben az elbeszélő többször utal az aktuális gondolatmenet lejegyzésére, mintegy feltételezve a napló formátumot. Ez a megoldás azonban visszamenőleg kérdőjelezi meg az első rész elbeszélésének létjogosultságát, vagy amennyiben ezt az egységet is a húsz évvel később naplóbejegyzést író narrátornak tulajdonítjuk, indokolatlanná válik a két nap éles különválasztása. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük a kronologikus vázra felépített nem lineáris időszerkezetet. Az elbeszélő valójában körben forog, (ön)elemzése folyamatosan visszatért ugyanazokhoz a kérdésekhez, így az egyenes vonalú haladás feltételezése illúzió csupán. A regény egyik nagy erénye – az érzelmek és viszonyítások állandó megkérdőjelezése, és folytonos újraépítése – egyben az egyik legkülönösebb ellentmondása is. Mi szükség volt az időpontok ilyen határozott kijelölésére, ha a szöveg éppen a stabilitás ellen dolgozik?
Persze a már említett könyvbemutatós beszélgetésen elhangzott a szerző történelmi érdeklődése, a regényben szereplő kastély valódi történetének motiváló ereje és egy családregény megteremtésének szándéka, de ezek irodalmi megvalósítása – jelen pillanatban – túlzott vállalkozásnak tűnik. Poós Zoltán remek miniatűröket készít, egy-egy rövid jelenet megoldása valóban bravúros, nagyszerűen teremt olyan szituációkat, amelyekből aztán imponáló könnyedséggel hozza ki szereplőit, ám az epizódok egymáshoz illesztése, vagyis az egyes fejezetek belső koherenciája már közel sem ennyire egyértelmű. Az érthetetlen hibáktól kezdve – név- és életkor tévesztések – a banális párbeszédeken át az inkonzisztens elbeszélői hangig számos akadály nehezíti az olvasást. Szerencsére azonban a visszafogott közlésvágy és a – minden eddig felsorolt hiba ellenére – mértéktartó előadásmód minden kényes szituáción átlendítik a szöveget. A szív határai a kissé erőszakosan kijelölt területeken – történelem, család, vagy a túlhangsúlyozottságához képest meglehetősen funkciótalan szülőváros – nem válik ugyan elmélyült írássá, de rendkívül szórakoztató, igényes munka. Ebből a szempontból Horváth Viktor nemrégiben megjelent Török tükör című regényéhez hasonlítanám, mert akárcsak az, Poós Zoltán műve is – még ha nem is szándékosan – egy újfajta ötvözetét hozza létre a „magas” irodalmi eszközökkel előállított, könnyed, szórakoztató szövegnek.
(Ficsor Benedek írása)
