Aleksandar Zograf Pszichonauta című kötetében élve boncolja fel önmagát. Mellkasát felhasítva, fejét levéve, szívét-lelkét – de legfőképpen álmai tudatát – kitárva vált alakot, bújik mások bőrébe, hogy megértsen valamit a körötte lejátszódó eseményekből, és abból a háború sújtotta, majd NATO-bombázta Szerbiából, amelyet elevenen megnyúztak, és ahol minden csupa hús-vér valóság.
A rémálom – éppúgy, mint Kafkánál – ott kezdődik, ahol az ember felébred. A Milosevic-rezsim alatt nyögő Szerbia Pančevo nevű kisvárosában, ha épp nem az ezredfordulóra árnyat vető NATO-bombák fütyülnek a levegőben, akkor – mint 1996 kemény telén – az emberek megtakarított pénzük utolsó dinárját is a fűtőanyag pótlására költik. Ha a délszláv válság idejéig araszolunk vissza az időben, látjuk, hogy a bűnözők egyre szervezettebb módon, toborzó központokat létrehozva szállítják Bolognába a prostituáltakat, miközben az emberek nagy része csodát várva bámulja az állami tévé-csatornát.
Ezt tartogatja az ébrenlét világa. Haláltáncot járó ország, ahol az új évezred úgy kezdődik, hogy az újgazdag fiatalok szerb rulettet játszanak: a legdrágább kocsikkal teljes gázzal hajtanak végig a városon, át a piros lámpákon… Haláltáncot járó emberek, akik olyan bombák mellett kénytelenek élni, amelyek ugyan becsapódtak a szomszédba és nem robbantak fel – de bármikor felrobbanhatnak.
A bombák ezen vészjósló jelenlétét és minden emberi méltóságot mocsárba rántó gravitációját hagyja ott Aleksandar Zograf (magyarul Képíró Sándor), hogy álmaiban menedéket és magyarázatot találjon, hogy megértsen valamit abból, ami körülötte zajlik. Zograf az álmain keresztül az érzékelés kapuit döngeti. Az ébrenlét és a tudatos álmok közötti montázsok lehetővé teszik, hogy a világ kitáguljon, és olyan tapasztalatoknak engedjen teret, amelyek során a lét egy másik szférája tárul fel, miközben a rideg valóság is megmarad. Ezekből a tapasztalatokból táplálkozik Zograf látomásos képregény-költészete, ezekből születtek a Pszichonauta kötetének fekete-fehér mozaikkockái, azok a Szerbiából küldött üdvözlő képeslapok, amelyeket Zograf hol apokaliptikus, hol kitárulkozóan őszinte, hol pedig az emberi kultúra sötét múltjával, jelenével és jövőjével terhelt zord látomásainak sűrű anyagába mártott.
A háttérben a pusztulás és a kétség képei vonulnak fel, míg Zograf álmai segítségével mégis képes felmutatni valami emberit. Álomképein az emberek és a tárgyak átváltozáson mennek keresztül, ahol a gravitáció vasszigorú törvényei helyett az uralni próbált képzelet súlytalan erői uralkodnak. Az álmokban, melyek hol izzasztó rémálmok, hol némi könnyebbséget hozó kalandok, Zograf képes lesz arra, hogy megszabaduljon saját perspektívájától, hogy más valaki szemével lássa a világot és önmagát. Az érzékelés e kitágult állapotában, valami olyan humanista igazság is beláthatóvá válik, hogy „egy vérből valók vagyunk, te meg én.” Miközben Zograf azt sem tagadja, mennyire veszélyes és ingatag, mennyire szűk határok közé van szorítva az empátia lehetősége, az az állapot, amelyben képesek vagyunk valaki más bőrébe bújni, valaki más szemével nézni a világot. Könnyen eltéveszthetjük ugyanis a visszautat, leszédülünk a mélybe, hogy az identitásvesztés borzongató üressége nyelje el azt, amit énnek nevezünk. Zograf álomvilágban tett utazásai tehát nem tét nélküliek: az identitás emberibb vonásokkal történő megőrzése a tétjük. A történelem szorgalmas lejegyzése az alkotás szerzetesi magányában, és annak nem várt jutalmával pedig egyszerűen tett – egy tehetetlenség uralta világban.
Zograf ellenállása lényéből fakad. Lázadó, örök ellenzéki és örök kételkedő. Gyakran azokat az állapotokat is kritikával szemléli, amelyeket utazásai során megtapasztal: megdöbben azon, hogy az USA-ban egy vállfára azt írják: „We love our costumers”, de azon is, hogy megköszönik a vásárlást, miközben az csak egy egyszerű vásárlás. Hát persze, hiszen ez a középszerű kultúra állapota, amelyre éppenséggel Szerbia lakói is vágynak, de ott éppen valami furcsa háború és ellenségeskedés folyik. Izlandon, a nagy terek országában nem folyik csak, sőt, immáron ezer éve nem folyt egyetlen háború sem. Igaz, ott nincs is kivel.
Zograf képkockáin keresztül Pančevo csontsivár világából, embersanyargató teréből kapuk nyílnak más világok felé. Így, ezeken a kapukon keresztül tudja Zograf tudatos álmaiba Charlie Chaplint, vagy a jól ismert mesefigurákat is becsempészni olykor, hogy együtt nevessenek, mert – mint mondja – „a humor szabaddá tesz”. Ha kicsit groteszk mosollyal az arcán, de ezt kívánja tőlünk, olvasóktól is. Hogy nevessünk vele, rajta – na meg, ezen a kevés reménnyel kecsegtető világon.
