Míg minden bizonnyal élnek köztünk homo erectusok, sőt, neandervölgyi előemberek is, a büszke többség mégis homo sapiensként mutatkozna be egy földönkívülinek, a sapiens-t duplán dadogva el a végén...
...És? - kérdezi az idegen. Mire jutottak vele?
A büszke többség gondolkodóba esne. Mire? Van mikrohullámú sütőnk és annyi atomunk, hogy az egész világot meg tudnánk sütni, akár egy grillcsirkét. Egyesek már a Holdra is eljutottak, gondolná.
Tényleg? Nehezen bírják már ebben a szarfészekben, mi? - bólogat egyetértően az idegen, aki jóval érzékenyebb az agyhullámokra, mint a homo sapiens. - Az előző jelentés erről a bolygóról kétszáz évvel ezelőtt született. Azt írták, hogy leszámítva néhány közepesen koszos várost, egy egész kellemes bolygó ez itt, sok zölddel, meg egy csomó bölénnyel. Virágzó rétek, tiszta víz, blabla, a többi csak a szokásos körítés.
Hol vannak a bölények?
Ezt kérdezi az idegen és közben ő is gondolkodóba esne: voltaképpen kikkel beszélgetek itt? Kik ezek a lények és mivel táplálkoznak? És vajon mi történt ezzel a bolygóval? Alig találtam meg. A legutóbbi térképen még más színű volt.
Persze a homo sapiens nem annyira érzékeny az agyhullámokra, mint más élőlények, ezért csak áll bambán az idegennel szemben, és azt a szót morzsolgatja: Bölény? - És próbálna hozzá valami tárgyat: formát, szagot, testet kapcsolni.
Az idegen közben megcsóválná a fejét, csak amolyan földi szokás szerint, és tovább indulna, hogy kiderítse, hol vannak a bölények.
Nem tudjuk, mire jutott az idegen a bölényekkel. Talán Kilgore Trout egyszer megírja ezt is. Legyen elég annyi, hogy a homo sapiens magára maradt a történetben, és ha őszinte akarna lenni, azt mondaná, hogy igen, valami rémlik a bölényről, a nagyapám nagyapja még talán látott olyat fényképen. Kérdés, hogy őszinte akar-e lenni? Hogy tud-e az lenni? Azon gondolkodna, hogy a nagyapja nagyapja ugyanúgy cseszte el, mint a nagyapja, és a nagyapja ugyanúgy cseszi el, mint ő fogja. Többé vagy kevésbé. Mindegy. Egy a gén, nincs is ezen mit csodálkozni. A nagyapja még szerencsés volt: ismerte azt a szót, hogy unoka. Ő már nem ismeri. Ő az utolsó unoka. Pedig csak ötven év választja el a nagyapjától.
És ekkor egy ködös felismerés születik benne. Megszédül a saját hatalmasságától. Annyira hatalmas a homo sapiens, döbben rá - hogyhogy nem ismerik szerte az univerzumban? -, hogy lassan rákényszeríti a bolygóra fajának átlagéletkorát. Ez eddig egyetlen fajnak sem sikerült. (Naná, csak mi ismertük fel, hogy lényegében a Föld személyében egy álnok vetélytársról van szó. Együtt fogunk halni vele, ha már legyőzni nem tudtuk. Rosszabb ez, mint a nácik voltak.)
Drukkolnál-e magadnak egy ilyen mérkőzésen? Föld nevű bolygó vs. Emberi faj. Ki-ki meccs, az biztos. Nem tudom, milyen szorzót adna a Föld győzelmére az Univerzum Fogadóiroda. Ha az ember nyer: hazátlan ember marad. És jól bele is pusztul ebbe. Ha a Föld nyer, az ember ugyancsak belepusztul.
Legyen neki könnyű e Föld - mondhatnánk, de nem lesz, aki kívánja.
És nem lesz senki sem, aki olvassa. Nem lesz semmi önelégült tudálékoskodás. Hogy - például - ezt már Vonnegut is megmondta, hogy így lesz. Vonnegut megmondta, hogy már Mark Twain is megmondta. Semmilyen más élőlényt nem fog érdekelni, hogy Mark Twain még az első világháború kitörése előtt tízegynéhány évvel megírta, hogy a Földet nem Isten teremtette, hanem a Sátán. Ezzel még nem is volna akkora baj, ha Istennek azóta sikerült volna legalább köszönőviszonyba keverednie a Földdel.
Nem az ő hibája, ha az emberek nem köszönnek vissza.
Az sem az ő hibája, hogy pszichopata személyiségek (PSZ) uralkodnak és irányítják a Földet. Arról sem tehet, hogy az emberi civilizáció utolsó éveiben egy olyan ember állt a világ egyik nagyhatalmának élére, aki negyvenéves koráig alkoholista volt. Talán abban egy kicsit benne lehet Isten keze is, hogy negyven év múltán angyalszárny érintette a kérdéses személy homlokát, minek hatására az eldobta kezéből ama poharat. Aztán jobb dolga nem volt, élére állt a nemzetnek. Nem ő az első és nem is az utolsó PSZ.
Vonnegut azt mondta, szívás embernek lenni. Gondoljunk csak a leghíresebb példára. Pedig Jézus Krisztusnál humánusabb ember nem élt a Föld színén.
Vonnegut azt is megmondta, hogy ha Krisztus nem mondja el a Hegyi beszédet, a könyörületről és a megbocsátásról, akkor nem akarna emberi lény lenni.
Inkább lenne csörgőkígyó.
Ki ez a Vonnegut? És mivel táplálkozik?
Vonnegut hazátlan ember. Vonnegut láncdohányos.
Hogy miért dohányzott ennyit, talán csak ő tudja. Tény, hogy saját bevallása szerint tizenkét éves kora óta szívja a mezítlábas Pall Mallt. Elég sokáig élt vele, de legalább megtanulta, mi az a függőség. Hálás téma - függő az egész világ. Függ a PSZ-ektől, vért ont a kőolajért, háborúzik, és megszállottan atomfegyvereket gyárt, gyűjt, néha kipróbálja őket, mekkorát szólnak.
Hogy miért hazátlan? Vonnegut német-amerikai. Fölfelé kerekítve két hazája is lehetne. De aki 1945. február 13-án átélte, hogy a brit légierő szétbombázza a német Drezdát, véletlenül életben marad, aztán a végén felsétál a vágóhíd pincéjéből a felszínre, hogy német emberek hulláit kaparja ki, szám szerint 135 ezret, az érthető, ha nem tekinti hazájának azt a bolygót, amelyen fajának további emberpéldányai élnek. (A kérdés egyébként az volt, fel lehet-e égetni egy egész várost gyújtóbombákkal. Csiklandozhatta a kíváncsiság a brit vezérkart, igen vagy nem, igen vagy nem? Igen.) Az is lehet, hogy Vonnegut képzelete - talán Kilgore Trout-én keresztül - a jövőbe repíti tulajdonosát, és a jövőben, azt látja, hogy a Föld nevű bolygót hamarosan csontvázak és működésképtelen gépek alkotta kéreg fogja borítani.
És mégis, Vonnegut megtanult nevetni ezen. A nevetés reakció a félelemre. Tehát nem baj, hogy nevetünk. Ez már azt is jelenti, hogy félünk. A félelem szobrásza megformázza a mosolyunkat torzóban. A mosoly után pedig marad a hideg felismerés, hogy a világot visszafordítani nem lehet. Nem lehet borrá változtatni a kőolajat, hogy a háborúk jókedvű mulatozásba csapjanak. Nem lehet leváltani a világ PSZ elitkarát. Nem lehet megváltoztatni a tényt: embernek lenni szívás.
Egy dolgot lehet tenni: átsegíteni egymást ezen az életnek nevezett valamin, amibe belepottyantunk. Akármi is legyen az. Mert Vonnegut humanista is. Ahogy írja: „Mi humanisták igyekszünk a lehető legtisztességesebben, legméltányosabban és legbecsületesebben viselkedni, de anélkül, hogy ezért bármiféle jutalmat vagy büntetést várnánk a túlvilágon."
A végére nem marad más, csak egy hárompillérű axióma.
Egy: Vonnegut iróniáján jót nevetünk.
Kettő: Amikor Vonneguton nevetünk, magunkon nevetünk.
Három: Vonnegut iróniája abból a felismerésből táplálkozik, hogy a művet idővel nem lesz, aki olvassa.
(Négy: Ha Vonneguton nevetünk, azon nevetünk, hogy egyszer megszűnünk lenni. Felelősségünk teljes tudatában.)
Legutoljára pedig egy kérdés:
Hol vannak a bölények?
