Egy vaskos irodalomtudományi munka a jelenlegi olvasási szokásokat és szövegértési anomáliákat figyelembe véve már önmagában ironikus jelenség, különösen, ha a kötet alapvetően olvasóbarát tanulmányainak lehetséges közönségére gondolunk. Bazsányi Sándor írásai elsőre ugyanis zavarbaejtően könnyednek tűnnek, gondolatmeneteiben mintha mindvégig egy apró kis jelzőfény világítana: „erre gyere, engem kövess, olvasó”, így pedig még a súlyos szakkifejezések sem akadályozhatják a naiv vándort célja elérésében. Ez az olvasmányosság ugyan nem megy a tudományos alaposság rovására, csupán azt a kérdést veti fel, hogy akad-e olyan olvasó, aki pusztán élvezetből vág neki a szövegnek? (Ficsor Benedek kritikája)
A könyv alcíme: Változatok az iróniára. Ez alapján a négy részre tagolt – Bevezetés, két számozott egység, és Függelék – kötet szövegeitől bátran várhatjuk el, hogy az aktuális témától függetlenül (azzal mégis szorosan összefonódva) megállás nélkül beszéljenek az iróniáról, újabb és újabb olvasási lehetőségeket felvázolva. Vagyis, beszéljenek az iróniáról és hallgassanak róla egyszerre, hiszen változatokat ígér az alcím, összefüggéseket, mindenre kiterjedő magyarázatot nem. Hogy a kritikák, esszék, elemzések sorai közé rejtett, más irányú magyarázatokkal leplezett irónia-értelmezések, vagy az irónia pontokba szedett jellemzésére húzott tanulmányok variációi közül melyek válnak hangsúlyossá, azt persze a cím alapján nehéz eldönteni. Utóbbi esetben az irónia könnyedén ellaposodhat, hogy egyszerű eszközzé válva szemléltesse a kortárs irodalmi alkotások bizonyos eredményeit, míg az előbbinél felmerül az iróniáról való beszéd lehetőségének kérdése. Miként lehet bemutatni egy beszédmódot anélkül, hogy az átvegye az irányítást, vagy másként: hogyan lehet (és kell-e egyáltalán) az iróniáról ironikusan beszélni a vizsgált szövegek tiszteletben tartása mellett?
Bazsányi Sándor Szókratésztől a Krétakör Színházig tekinti át az irónia megvalósulási formáit. Eltérő hangsúllyal ugyan, ami a vezérfonalnak szánt retorikai aktust illeti, de változatlan lelkesedéssel és fantáziával. Számos irodalomtudományi munkához hasonlóan a „Fehéret, feketét, tarkát” is az elméleti alapokra támaszkodó kritikákra (a gyakorlati, voltaképpeni munka?) épít, vagyis az irónia több könyvtárra tehető irodalmának áttekintését követően a megszerzett és remélhetően legalább részben továbbadott tudás birtokában lát neki a kortárs magyar irodalom legjavának boncolásához. Ez a hevenyészett összefoglalás azonban nem teljesen helytálló, annak ellenére, hogy a kötet szerkezetére tekintettel nem vethető el teljesen. Hatalmas különbség van ugyanis a hasonló tudományos munkákhoz mért jellemzés és a könyv „valódi” értékei között: ez a különbség pedig Bazsányi olvasási-szövegértési módszere. Az a különösen érzékeny és minden irónia ellenére végtelenül megértő attitűd, amely kivétel nélkül minden szöveget meghatároz. A felkészültség, az olvasottság, a tájékozottság alapkövetelmény, ezek, a hasonszőrű munkákat is beleértve, elengedhetetlenek egy ilyen kaliberű kötet összeállításához, ám a vizsgált szövegek és a kritikus viszonya már közel sem ilyen egyértelműen megfejthető. Bazsányi Sándor esetében pedig pont ez a sok helyütt megragadhatatlan kapcsolat teszi ellenállhatatlanná, és szinte a szépirodalmi művekhez hasonlóan élvezetessé a könyvet.
A (bevezetést követő) első rész bámulatosan sokrétű írásai Szókratésztől Vermeer képein át Paul de Manig követik az irónia útját, amint jellemhibából retorikai (és így esztétikai) minőséggé válik. Ennek az egységnek a legnagyobb erénye a látszólag könnyű kézzel papírra vetett elemzések precizitása. Minden egy előre gondosan kijelölt rendszerben helyezkedik el, a szerző egy pillanatra sem kockáztatja az érthetőséget egy kis szellemi kaland kedvéért, amely kizökkentheti a szöveget és vele együtt az olvasót. Ám ne higgyük, hogy gúzsba kötve nem lehet táncolni! Bazsányi pontosan kimért szövegvilága ugyanis távolról sem tekinthető a tudomány komolyságát mindenekfelett hirdető szakmunkának. A szabályok betartása még nem jelenti azok mindenhatóságának elismerését, ahogy az első rész szükségszerűen de Manba futó gondolatmenetének finisében a szerző Hamacher felvetésére reagálva – mely szerint: „Nem biztos, hogy az irodalomnak létezhet tudománya.” – azt írja, hogy „ha van is az irodalomnak tudományos elmélete, nem az a lényeg, hogy van. Nem azért tartjuk de Mant jelentős irodalmárnak, mert markáns irodalomfelfogást vall (persze hogy vall), hanem mert kifinomult olvasásgyakorlatot űz.” Ahogyan az idézett részlet szerzője is – anélkül persze, hogy a nagy dekonstruktőrhöz akarnám hasonlítani – rendkívül mérték- és távolságtartó olvasási gyakorlatot folytat.
Hogy mennyire aprólékos, kifinomult a szerző olvasási módszere, hogy pontosan mit is jelent a távolságtartó olvasásmód, és hogy e kettő – azaz egyszerre szorosan és kellő távolságot tartva olvasni – ellentmondása miként oldódik fel a szövegekben, az a második nagy egység olvasása közben körvonalazódik. Itt az irónia kilép a korábban tudományos igénnyel kijelölt medréből, és már nem mint megismertetni kívánt tárgy, hanem mint „prózai alaphang” van jelen: maga a beszédmód válik ironikussá, pazar elemzésekbe hajszolva a szerzőt. Elég csak a tanulmányok címét végigböngészni – a Nádas Péter szövegeinek testiségét szokatlanul természetesen kommunikáló Hiába ír-tól Spiró Jégmadár című monumentális opuszát besoroló RHO-n (Reménytelen Hétszáz Oldal) át, a Csülkös bableves Závada Pál módra frivol címadásáig –, hogy szembesüljünk a kötet írásainak különös hangoltságával. Bazsányi Sándor írásait a művek közelsége élteti, ám a szoros olvasatok rendkívül érzékeny önelemző gesztus mentén jönnek létre, ehhez pedig bizonyos távolságtartás szükséges. Ennek köszönhetően jó olvasóként mindig ironikusan viszonyul a saját olvasásához, „komolyan is gondolja, amit mond, meg nem is”. Így egy pillanatra sem téveszti össze a művek „reprezentációs-retorikai és referenciális minőségeit”, vagyis annak ellenére, hogy feketék, fehérek, tarkák, meg tudja állni, hogy megfogja a tehén farkát.
(Ficsor Benedek írása)
