Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kor, éppen itt, errefelé, kádárvilág, így mondják, ahol a krumplileves az volt, ami, és ahol tömegével nőtt a lila virág. Ki is veszett, amikor meghalt a Kádár János.
Köztudott, hogy főleg pénzügyi reformjai miatt alattvalói által nem túlságosan kedvelt Mátyás király alakja – nem utolsósorban a gyöngekezű II. Ulászlónak köszönhetően – fokozatosan felértékelődött a halála után. A távolodó perspektíva egyre nagyobb látóteret adott annak a tekintetnek, amely az adóvető uralkodót a szántóvetők közé leereszkedő igazságtévőként látja – szegény ember bajainak orvosa, pökhendi nemesek rémálma –, és nem Mathias Rexként, a keménykezű intézkedéseivel központosított királyságot létrehozó uralkodóként.
Minél távolabb volt Mátyás, annál könnyebb volt szeretni. Hunyadi Mátyás alakját a hagyományban immáron a mesei álruhát öltő igazságos király testesítette meg. A későbbi korok számára a mesei történetek különös aurával veszik körül a történelmi személyt, ahol a népmesei hős reprezentálja a valóságos uralkodót: kiforrott értékekkel ruházza fel, egyben jelentőséget tulajdonít neki. A király nem meztelen – az idő felöltözteti.
Körülbelül négyszáz évvel Mátyás király földi letűnte, és népmesei felbukkanása után egy kevésbé dicsőséges korszak zárult le a magyar történelemben, a fineszes Kádár János lila virágos országlása. Mátyás király biztosan nem gondolt ilyesmire, sem királyi fővel, sem később, a népmesei fejével, hogy majd pár száz évvel később egy mondatban fog szerepelni a Kádár Jánossal, sőt ez a Kádár János úgy kibabrál vele, hogy a legközelebbi jelzőjét is elbitorolja. Hogy aztán ezzel a jelzővel járja az országot.
Még álruhát sem kell öltenie, mert az emberek nem ismerik meg a Kádár Jánost. Az emberek úgy okoskodnak, „ha mégiscsak a Kádár János utazna a buszon, mert elromlott az autója, biztosan nem volna rossz kedvű, tehát ez nem Kádár János.” Ha meg bemutatkozik szépen, illedelmesen – én vagyok a Kádár János – legfeljebb azt a választ kapja: „Akkor én meg a Nyikita Szergejevics Hruscsov!” – és a rendőr úgy néz rá, mint egy elmebetegre. Nem kell sokat vesződnie a Kádár Jánosnak. Csak a testőröket sikerüljön lerázni.
Kádár János köré, aki e (szöveg)világ centruma, egy profán mitológia elemei gyűlnek. Állandó jelzője a fineszes. Ismertetőjele a hamiskás mosoly, amelyet mindenki jól ismer a tévéből. Kedves szófordulata, hogy „Na ugye!”. Kitalálja, mit akarnak mondani az emberek. Mintha olvasna a gondolataikban. Minden elvtársak apja. A pártbizottság elnöke. Éppen jókor bújik elő az asztal alól, a kellő pillanatban mászik elő a farostlemezek mögül, négykézláb – mi sem természetesebb ennél. Kádár atyáskodva tesz rendet az elvtársak között. Ha szabálytalanságot tapasztal, kényszeresen szóvá teszi, hogy az szabálytalan. „Nem bírta ki, ő ilyen volt.” Fineszes, legalábbis így beszélnek róla. Mindig a legegyszerűbb megoldást választja, ez a fegyvere a helyzetet gyanakvásból túlbonyolítók ellen. Tettei mögött inkább az esetlegesség húzódik, mintsem a szükségszerűség. Igazságos? Hát persze, hogy az. Hiszen „a Kádár János az olyan megoldásokat részesítette előnyben, ahol minél többen lemondtak valamiről.”
Neve szinte fogalommá minősül a szövegben, s elindul a köznevesülés útján: „Még mindig jobb dolgozni, mint a Kádár Jánossal szóba állni, gondolták” a munkások, mintha egy közmondás jutott volna eszükbe. Mert nem tudták, hogy aki szemben áll velük, az a Kádár János.
Egyszer egy titokzatos lila virág bukkan fel az országban, amelyet a Kádár János is szemügyre vesz ablakából. Mindenhol kihajt, de nincs neve. A baráti országokban sincs egy szál sem belőle, még a nagy Szovjetunióban sem. Magyar fajta, amelynek virágkora – mint utóbb kiderül – a kádár-korszakéval esik egybe. Aztán kihal. Nevesincs, mint ahogy eszmei értéke sem – tömegvirág. Az utókorra vár a feladat, hogy nevet adjon neki. Kádár János dönt így.
A kádár rendszer nyelve ugyanis nem képes erre. Ennek a nyelvnek nincs nemzőképessége, sőt! A maga egyneműségével inkább eltünteti a dolgok közötti különbségeket. Csaplár szövege ezt a nyelvi modellt, a kádári beszédmódot és filozófiát ülteti trónra és terjeszti ki a szöveg egészére. Ennek ellenére - akár lázadásképpen - is hatnak olyan beszédmódok, amelyek itt-ott felbukkannak a szövegben. Ilyen a a Magyar Írók Szövetségének ülése, amely Kádár János jelenlétében zajlik, és az írók saját művészi beszédmódjukkal szólalnak fel: "Nekem erről egy Liszt Ferenc nevű hóember jut eszembe" - mondja Örkény, míg vannak írók, akik bele sem bocsátkoznak ebbe a diszkurzív térbe: "Weöres Sándor még most ébredezik,. A Pilinszky János pedig csak egy óra múlva nyúl ki ágyából az első cigarettájáért." Akik részt vesznek az ülésen, gesztusaikban különbözhetnek el: Illyés Gyula lehunyja a szemét, Déry és Örkény ülve marad, amikor mindenki más feláll.
A nyelv kádári, lecsupaszított, redukált modellje - amely főleg tőmondatokban és köznyelvi regiszterben artikulálódik, és amelynek retorikája arra irányul, hogy eltüntesse a fennálló különbségeket - éppen a mesei nyelvezet átmentett, fel-felcsillanó fordulataihoz és az írók művészi beszédmódjaihoz mérve válik még inkább láthatóvá. Ez a nyelvi modell semlegesíti az idegen tapasztalatot, homogenizációra törekszik. Miközben „fölváltva magázták, elvtársazták, illetve tegezték egymást Kádár Jánosék”, a kovácselvtársi vágyak követői és a világforradalom hívei között is elsimulnak a feszültségek. Tét nélküli játszma ez.
Az Igazságos Kádár János a múlttal való szembenézés, a fikció és a valóság összjátékának dokumentuma, amelyben Csaplár Vilmos azért öltözteti fel Kádár Jánost, hogy szinte ugyanabban a pillanatban lerántsa róla a ruhát.
