A hat ciklusból felépített kötet első versében – amely bevezetőként megelőzi a tematikus egységeket – olvashatjuk: „...például bekopogok / egy idegen ajtón / és amikor válaszolni kellene, / hogy egyáltalán ki vagyok / és mit akarok, akkor majd / a hallgatásommal győzök.” Frappáns felütés ez, amely ugyanakkor egészen magasra helyezi a lécet, kérdésessé téve, hogy a költő képes lesz-e egyáltalán megugrani azt. Nem is a leírtak erejében bízik, a világos, kézzelfogható jelekre apellál, hanem a csenddel akarja legyőzni mindazokat, akik esetében így már a jóindulat sem számít, hiszen végül: „tényleg kinyitják.” (Ficsor Benedek kritikája)
Krusovszky Dénes több interjúban is a tudatos szerkesztés szándékáról beszélt, ami kétségkívül érezhető is a költő második kötetén, ám ez amellett, hogy tovább fokozza a versek fegyelmezettségét, alaposan megnehezíti az olvasók dolgát. „Ha kitartóan figyelem / bármiben észreveszem / a rendet...", de vajon ez a rend milyen kötöttségekkel jár? Képesek lehetünk-e az alkotás logikáját követve a saját fogalmainkon keresztül meglelni a kötet rendjét? Elsőként a ciklusok jól elkülönülő egységeivel szembesülünk. Hat ciklus, hat eltérő megközelítési mód. Bár a rezignált alaphang mindvégig ott duruzsol az olvasó fülében, a képalkotás, a világ megragadása a versekben különféle irányokat jelöl ki. A Törtfehér címet viselő első egység helyzetképei, olyan szituációkból kiinduló lírai analízisek, amelyek egyre mélyebbre hatolva egyre gazdagabb jelentést tárnak fel, de a megértésük leginkább a látványok, érzések, véletlenszerű párhuzamok alapján lehetséges. Képeket illeszt helyzetekhez a költő „nem logika, hanem elszántság szerint." A személyesség, a sorok mögé rejtett fájdalom folyamatosan lüktet, de sosem lesz zavaróan nyilvánvaló. Bán Zoltán András fogalmazta meg nagyszerűen: kevés költőt ismer a közelmúltból, aki „ennyire kevéssé tolakodó" lenne. Valóban van valami méltóságteljes vonás Krusovszky lírájában, ami nem engedi túl közel a verseket, nem zúdítja magát az olvasóra. A távolból jut el hozzánk visszafogott, mégis markáns hangja.
Az eltávolodás idővel pedig csak fokozódik. A második ciklus (Egy bizonytalan határon túl) prózaverseiben már a szituáció is eloldódik a „valóságtól", hiszen a hivatkozások a versen belüli jelenléthez kötik a konfliktusokat. A rozsdás hordó, melyben a hal körben forogva, lényét vesztve, mégis élni akar (Élni akar), nem helyezhető egy szintre azzal az erkéllyel, amit a megszólított távollevő balkonnak hív, és ahonnan a vers útjára indulhat (Szabálytalan részek). A második rész helyzetei elhomályosítják a jelenlévő beszélő képét, az álomszerűen lebegő szövegek szinte önmagukban beszélnek. Ezt a saját jogán létrejövő költészetet erősítik a Részlet címen, valódi részletként idézett szövegek. Mintha a költő (szándékosan vagy sem) a tárgyak, képek és talált szövegek hangján szólna, vagy azokat engedi megszólalni, azzal, hogy egy időre háttérbe vonul. Ám a Képeslapok vissza ciklus látszólag személytelen sorai ismét ravaszul becsempészik a beszélőt, minden távolítás ellenére pontosan kirajzolódik a képeslapokból önmagát felépítő emlékező. A kötetnek ez a része ejtheti leginkább zavarba a természetes melankóliától elbódult olvasót, mert az emlékek felidézése helyenként kifejezetten erőszakosan rángatja bele a mesterkéltnek tűnő szerkezetekbe. Itt a tapintatot felváltja a szándékos (és ennek kihangsúlyozása miatt erőltetett) képalkotás. Szerencsére a Zománc-cal, amely sorrendben a kötet negyedik nagyobb egysége, visszatér a teljesen sosem elhagyott beszédmód, amely egy távolban lebegő, mindenről bölcsen lemondó, ám a hiánytól újra magára ébredő beszélőt feltételez.
Az utolsó két ciklussal - a formai eltéréseket is figyelembe véve - visszatér a kiinduláshoz, ám az ajtó, amin korábban kopogtatott, most már nem bejáratként funkcionál. A Belenézni egy szájba újra a jelek felmutatását végzi, egy olyan pontból ahonnan nézve a nyüszítés „akár nevetés is lehetne." A zárótétel (Nem ajtó volt) versei pedig ismételten rákérdeznek arra a csendre, amivel az olvasók fölötti diadalt hirdette. „Hozzád már nem tudok beszélni" (Nem áll meg), „A reggel, mint egy gégemetszés, / elveszi a szavakat, beszélni / nem is lehet róla, legfeljebb írni" (A reggel elveszi). A szépséget elmondani nem lehet, rontott képekkel utalni rá legfeljebb (elromlani milyen...), de még ez is veszélybe kerül, ha a kötet kijárata nem ajtó, „legfeljebb levélrés."
(Ficsor Benedek írása)
