Régi adósságát törleszti a magyar irodalomtörténet, hiszen az 1936-ban elhunyt Kosztolányi Dezső életművének máig nem készült el a kritikai kiadása. Most azonban, egy hosszú folyamat első felvonásaként, Arany Zsuzsanna szerkesztésében napvilágot látott – ám kereskedelmi forgalomba nem került – az első füzete annak a sorozatnak, amely Kosztolányi Dezső napilapokban és folyóiratokban megjelent írásainak jegyzékét tartalmazza.
Az irodalomtörténet kulisszatitkai közé tartozik, hogy az elmúlt évtizedekben többen és többször is nekiálltak a Kosztolányi Dezső kritikai kiadás elkészítésének. Hogy miért kellett hetven évet várni erre a munkára, talán ne firtassuk. Annyi bizonyos, hogy az ilyesfajta munkát több körülmény is megnehezíti.
A Kosztolányi-kéziratok jelentős része megsemmisült egy második világháborús bombának köszönhetően, a maradék pedig szétszóródott, magánkézbe került. A magánkönyvtárak, irodalmi hagyatékok kezelését, az ezekben megbúvó irodalomtörténetileg érdekes dokumentumok felkutatását és nyilvánossá tételét éppen a műkincsek, kéziratok, ritkaságok mozgását egyébként lehetővé tevő, erősen strukturált intézményrendszer akadályozza meg. Ami egyszer bekerül az antikváriumok, árverések piaci szférájába, az többé csak nagyon ritkán kerül újra a nyilvánosság terébe: van, hogy évtizedekig lappang, és aztán pillanatok alatt elkel egy licit alkalmával. Ily módon a magánkézben lévő dokumentumokat szinte lehetetlen kinyomozni, és nagyon ritka az eset, amikor magángyűjtő egy kutató rendelkezésére bocsátja azokat. Az intézményrendszer tagoltsága, az intézmények szigorú elkülönülése egymástól gyakran teszi - ha nem is lehetetlenné -, de végtelenül bonyolulttá az irodalomtörténész munkáját.
További probléma lehet az a kérdés, amit Szegedy-Maszák Mihály fogalmazott meg a Kalligram folyóirat februári számának vitacikkében: „Lehet-e névtelen cikkeket tulajdonítani Kosztolányinak?" A kérdés persze egy állítást követ, és azt vonja felelősségre: Lengyel András Kosztolányi „latin világossága" című tanulmányában egyrészt felveti, hogy a címben szereplő ideologéma tartalma a fasizmushoz is kapcsolódik, másrészt szükségszerűen elvégzendő feladatnak láttatja az Uj Nemzedék című napilapban megjelent névtelen cikkek azonosítását. A két állítás közül az elsőre nem térünk ki - ez messzire vezetne -, egy bibliográfia elkészítésekor viszont az utóbbi komoly problémaként vetülhet fel.
A filológus minden hitével és elbizakodottságával sem könnyű belátni, hogy névtelen cikkek mi alapján volnának azonosíthatók, és mi alapján lehet egyértelmű módon egy adott vagy több meghatározott szerzőhöz kapcsolni őket. A stilisztikai szempontú bizonyítás nem tűnik biztonságos eljárásnak, ahogy Szegedy-Maszák fogalmaz: „Egyes szavak vagy kifejezések használata alapján rendkívül kockázatos valamely szerzőnek tulajdonítani egy szöveget. [...] Valamely lapban névtelenül közölt szöveg esetében azt a lehetőséget sem lehet kizárni, hogy többen is beleírtak, tehát már ezért is kockázatos teljes bizonyossággal egyetlen szerző munkájának tekinteni. Aláírás nélküli és azzal ellátott cikk között célszerű különbséget tennünk, szerkesztőségi közlemény mérlegelésekor pedig ajánlatos minden szóba jöhető munkatárs nyíltan vállalt munkáit figyelembe venni."
Az az elv, amelyet Philippe Lejeune fogalmazott meg az önéletírással kapcsolatban - vagyis: a szerző, az elbeszélő és a főszereplő névazonosságának kell megvalósulnia ahhoz, hogy a szöveg önéletírásként tételeződjék - a névtelen cikkek kérdéséhez is szolgálhat elméleti keretként. Ha a cikkhez név, és annak referencialitásán keresztül valós személy kapcsolódik, akkor létrejön egy olyan viszony, amelyben a szerző felelősséget vállal a szövegéért, hitelesíti azt, tekintélyével súlyt ad neki, vagy éppen fordítva: lényeg, hogy a szerző jelenléte valamilyen státuszba helyezi a szöveget. A név hiánya is beszédes: a szerző üres helye olyan szöveget jelölhet, amelynek eredete kétséges, vagy olyat, amelyért a szerző nem akar felelősséget vállalni. Valóban probléma, hogy mit lehet kezdeni azokkal a nyilvánosság terébe léptetett szövegekkel, amelyek arctalanok maradnak és ellenállnak mindenfajta azonosításnak. De a problémával valószínűleg együtt jár a megnyugtató megoldás lehetetlensége is. Amennyiben az egyetlen megoldás, ha a filológus nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a szöveg névtelen, és bizonyos logika alapján megragadott stílusjegyekre építve hozza meg a döntést, akkor az csak egy önkényes hatalmi gesztussal lehet egyenértékű.
A bibliográfiában a szerkesztők egyébként különválasztották a kétes hitelű írásokat, amelyek közé azokat a szövegeket utalták, amelyek máshol nem publikáltak, névtelenül jelentek meg, vagy olyan álnév alatt, amely többeket is jelölhet. Kétes hitelűként kezeli a bibliográfia például a Budapesti Negyedben is közzétett és Kosztolányinak tulajdonított, „-i." álnéven megjelent szövegek bizonyos részét, amelyek amolyan fővárosi életképekként hajdan a Pesti Hírlapban jelentek meg. A szövegek státusza nemcsak a név referencialitása miatt bizonytalan, hanem azért is, mert a cikksorozat Kosztolányi halála után is folytatódott, miközben Harmos Ilona visszaemlékezése és Réz Pál jegyzetei is arra engednek következtetni, hogy a Pesti Hírlap ezen rovatának anyagában sok olyan szöveg lehet, amelyet Kosztolányi írt. A teljes bizonyossággal beazonosítható szövegeket természetesen, az azonosítás alapjának feltüntetésével, a bibliográfia is Kosztolányi szerzősége alatt tünteti fel. Úgy tűnik, a bibliográfia szerencsésen reflektál a név, az álnév és a névtelenség kérdésére, és - mert talán így a leghelyesebb - a bizonytalan módon azonosítható szövegeket meghagyja az eldöntetlenség státuszában.
Kosztolányi életében több mint 300 lapban publikált. A bibliográfia több részesre tervezett sorozatának első tagjában azokat a periodikumokat tekintik át a szerzők, amelyekben az író legtöbb szövege megjelent, illetve amely lapoknál Kosztolányi belső munkatársként is dolgozott. Így az első „füzet" A Hét, a Nyugat, a Pesti Hírlap, a Pesti Hírlap Vasárnapja és az Új Idők folyóiratait dolgozza fel. A füzetek elkészítése során a szerkesztők fenntartják a lehetőségét a további módosításoknak. Annál is inkább, mert a tervek szerint a füzetek elkészülte után egy átfogóbb, a nagyobb nyilvánosságnak szánt kötet jelenik meg, Kosztolányi írásainak bibliográfiája címmel. Hiú ábránd volna azt gondolni, hogy akkorra a bibliográfia teljes lesz, részben a fentebb említett elméleti tisztázatlanságok miatt, részben pedig azért is, mert számolni kell újabb és újabb dokumentumok felbukkanásával. A tökéletesség hiánya és a kiegészíthetőség folyamatos fenntartása az ilyen nagy kiterjedésű és szétszóródott életművet feldolgozó bibliográfiánál szükségszerű tulajdonság.
A korabeli folyóiratok korpuszát áttekintő vizsgálatot tovább hátráltatja, hogy nincsen a 20. század sajtótörténetét feldolgozó munka. A század első felének sajtója többnyire mikrofilmen férhető hozzá - van, hogy még így sem! -, ami a digitalizálás korában elmaradott archiválási technikának minősül, többek között azért is, mert a dokumentumok nehezen kereshetők, az áttekintés sok fáradtságot és időt emészt fel. (És mert rontja a szemet.) Ha már itt tartunk, azt is érdemes megjegyezni, hogy a hírek szerint a hálózati kritikai kiadás is folyamatban van, bár jelenleg csak az Édes Anna egyik fejezetének demó verzióját találni az interneten.
A bibliográfia deklarált célja a kritikai kiadáson dolgozók munkájának megkönnyítése, hiszen igényes bibliográfia nélkül nem lehetséges a szövegváltozatok áttekintése, illetve a Kosztolányi-szövegek lehető legteljesebb körű összegyűjtése. Ily módon a most elkészült füzet egy többlépcsős folyamatba ágyazódik, amelynek, reméljük, minél hamarabb kezünkben tarthatjuk a következő köteteit. És azt is reméljük, hogy az idő előrehaladtával ez a munka is egyre nagyobb nyilvánosságot vív ki magának.
