Régi metszetek, amelyeken az embereknek a mellkasán van a szeme. Népek, amelyek magukat ’embernek’ hívják, de mások ’ellenségnek’ nevezik őket. Plakátok, melyek látványosságot csinálnak a bennszülöttekből. Reklámok, melyek a színes bőrt nem természetesként tüntetik fel, hanem kosznak titulálják. Emberevő villa, frászkarika, esővarázsló kagyló. Szörnyek, hitetlenek, mi magunk. A Másik története – ha van ilyen egyáltalán - olyan, mint a magunk áttételes története, ahol az én elé állított tükörben játszódik minden.
(Beszámoló A Másik című kiállításról. Néprajzi Múzeum, 2008. szeptember - 2009. április)
2008 őszén elmondhattuk, hogy éppen 100 éve, 1908. november 28-án született Claude Lévi-Strauss, a strukturális antropológia vezéralakja, aki 1952-ben az UNESCO felkérésére, egy rasszizmusnak szentelt könyvsorozatban megjelentette a Faj és történelem című esszéjét. Pár évtizeddel később ez a nagy vihart kavart előadás szolgál a Másik című kiállítás számára vezérfonalként. A Faj és történelem olyan gondolatokat közvetít a kulturális sokszínűségről, a civilizáció természetéről, a történelmi időről, a kultúrák eltérő fejlődéséről és egymás közötti kapcsolatairól, amelyek más irányt kínálnak fel az európai gondolkodásmódnak - és amelyek a Másik című kiállítás alapjául szolgálva, azt bizonyítják, hogy ezek a kérdések még mindig időszerűek - ha nem időszerűbbek, mint 50 évvel ezelőtt!
A kiállítás a bábeli nyelvzavartól, a felfedezések és gyarmatosítások korán át az antropológia tudománnyá válásáig és a 20. századi fajelméletekig követi nyomon a Másik történetét. De ki ez a Másik? Elég egyszerű válasz kínálkozik: aki nem én vagyok, akik nem mi vagyunk. Másik, aki túl van az ismert világ határain, akinek eltér a bőre színe a miénktől, aki hitetlen, vagy éppen másban hisz, aki tudatlan, akit alsóbbrendűnek gondolunk, aki ürgehúst eszik, aki nem eszik disznót, aki nem használ vécépapírt, aki kék szemű és nem barna, vagy fordítva.
A kiállítás úgy követi a történelmet, hogy közben tematikus blokkokban szólaltatja meg a Másikat, aki sokféle alakot ölt: mint szörny, mint hitetlen, mint állat egyaránt megjelenik. És megjelenik úgy, mint mi magunk is. Nem véletlen, hogy tükörrel kezdődik a kiállítás: a világ legkülönfélébb tájairól származó babák sokasága mögötti tükrök a látogató arcát sokszorozzák meg, és vetítik a Másikkal egy dimenzióba. A szerepek felcserélhetőekké válnak, hogy ki az én és ki a másik, csupán nézőpont kérdése lesz. Már csak azért is, mert az Én legalább annyira idegen lehet a Másik számára, mint fordítva. Tanulságos az eset, amit Lévi-Strauss ír le: „Néhány évvel Amerika felfedezése után, miközben a spanyolok vizsgálóbizottságot küldtek a Nagy-Antillákra annak megállapítására, hogy van-e lelkük a bennszülötteknek, a szigetlakók fehér foglyaikat a vízbe fojtották és módszeresen megfigyelésnek vetették alá őket azt kiderítendő, hogy vajon az ő testük is oszlásnak indul-e."
Eleinte minden bizonnyal ugyanezzel a fajta bizalmatlansággal szemléli a látogató, hogyan ölik meg a polipot a tengerparti kavicsokhoz csapkodva, hogyan készül az ürgepörkölt, vagy az európai ember számára jól ismert bilinek milyen alternatívái léteznek más országokban. Később az undor helyét felváltja a szörnyülködéssel kevert mosoly: az újkor előtti térképeken, tudományos munkákban szereplő (ember)ábrázolások bővelkedtek szörnyekben és mindenféle elállatiasodott lényekben, akik egy fejlődési rendellenességgel született emberre hasonlítottak leginkább. Gyakori nézet vagy hiedelem lehetett, hogy az ismeretlen földeken, amelyeket még nem láttunk a saját szemünkkel, más (emberi) lények élnek - féllábúak, egyszeműek, kecskeszarvúak. Van ebben valami mitológiai motiváltság, gondoljunk csak az Odüsszeia szörnyeire, vagy azokra a lényekre, akikkel Gulliver találkozott útjai során.
A kiállítás későbbi termeiben pedig a kezdeti undor végleg átadja a helyét valami másnak. Az európai ember önmagára is ismer, amikor Amerika meghódítását, és az őshonos népek leigázását látja megelevenedni a szeme előtt, vagy amikor azt látja, hogyan vezetett a tudományos leírás a fajelméleteken keresztül a második világháború szörnyű eseményeihez. És elgondolkodtató az a magyar vonatkozású plakát is, amely azt hirdeti, hogy Közép-Afrikai falvak 250 bennszülöttel látogathatók, hol máshol, mint az Állatkertben, vagy az a reklám, amelynek mély lélekre valló versikéje a következő: „A szerecsen is fehérbőrű lesz (szün) ha mosdáshoz Labor pipereszappant vesz.
Ha mástól nem, a biztonsági őrtől megtudhatjuk, hogy A Másik című kiállítás olyan hamar nyílt meg, hogy nem volt idő az utolsó simításokat elvégezni, így egyes kiállítási tárgyakhoz kapcsolódó információk hiányoztak (most már nem hiányoznak). Ez az apró malőr az első látogatáskor különös értékkel ruházta fel a tárgyakat. Ha nem tudjuk, a föld melyik részén használták a kancsót, kik készítették a fésűt, mire használták a fadarabot, stb., vagyis, ha mindaz, ami a tárgy tudományos leírásához tartozik hozzá - származási hely, kor, funkció - háttérbe szorul, akkor - ezzel szemben - éppen a tárgyak szimbolikus értéke nő meg. A tárgyak előítéletünk tükrévé válnak, a Másikkal szembeni viszonyt szimbolizálhatják: nem tudjuk, honnan származnak a tárgyak, csakúgy, mint az előítéleteink, nem tudjuk, hogy ki alakította ki őket (én vagy a másik?), egész egyszerűen léteznek, minden eredettől függetlenül.
Az európai gondolkodásmód sokat kritizált sajátossága, hogy csak ellentétekben tud gondolkodni: Igazságban és Hazugságban, Egészségben és Betegségben, Férfiban és Nőben, Énben és Másikban. Mindezt úgy teszi, hogy az ellentétek egyik tagját értékekkel ruházza fel, míg a másikat kizárja a társadalmi rendből. És közben az a mozzanat is elfelejtődik, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül: nincs Én Másik nélkül. Azért is érdemes megszívelni ezt a tézist, mert a Néprajzi Múzeumban most az is kiderül, hogy a szerepek felcserélhetők: bármikor bárkiből lehet Másik.
A Másik - Évezredes hiedelmek, végzetes téveszmék, kulturális sokszínűség
Kiállítás a Néprajzi Múzeumban
2008. szeptember 26. – 2009. április 6.
