Pierre Bayard irodalomtudós állítja: ha az előadáson egyvalaki is olvasta Proust művét, na, akkor baj van. Főleg az a professzor van bajban, aki nemcsak nem olvasta, de még át sem lapozta a művet, szemben az egy szem élelmes diákkal, aki kellő szakmai ambícióval, vagy nagymellényűségből azt is megkockáztatja, hogy kijavítja tanárát. Ebben az esetben nagy a baj a katedrán. Vagy mégsem? Lehetséges, hogy mégis az beszél hitelesebben egy könyvről, aki nem is olvasta? Elképzelhető, hogy a nem-olvasás gyakran hasznosabb, mint az olvasás?
(Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? Lazi Könyvkiadó, 2007.)
Ha belépünk egy könyvesboltba, biztos, hogy viszonylag hamar találunk olyan – igencsak tekintélyes méretű – polcot, amelyen az alábbi könyvcímek sorakoznak: Hogyan tanuljunk meg folyékonyan angolul másnapra? Hogyan legyünk sikeresek holnaputánra? Vagy: Hogyan lehetsz tökéletesen boldog, ha egyedül vagy, mint a kisujjam?
Pierre Bayard könyve – a Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? – csak látszólag illeszkedik a sorba. Bár a könyv borítója, megjelenése is egy „menedzser-jellegű” olvasmányt ígér - amolyan „hogyan szerettesd meg magad a könyvekkel, vágd zsebre és állítsd őket érdekeid szolgálatába”-típusút –, a feladat, amelyre vállalkozik, korántsem a lehetetlent kísérti. Az adott témára hangolt hangzatos, ellenben üres életreceptek puffogtatása szerencsére elmarad, és átadja helyét egy könnyed hangvételű, humoros, irodalomtudományos esszének, amely ahhoz ad útmutatást, hogyan tájékozódjunk, sőt, hogyan mozogjunk magabiztosan egy olyan kulturális térben, melynek nem ismer(het)jük minden elemét.
Pierre Bayard könyve olvasáselmélet. Jobban mondva a nem-olvasás elmélete. Sőt, már-már a nem-olvasás apoteózisa. Az olvasás szentségének, a betű mindenekfölött való tiszteletének aláásása, amelyből hiányzik a romboló szándék. Bayard tollát ugyanis az az irónia mozgatja, amely a könyvuniverzum végtelenségéből fakad, és amely lehetetlenné teszi, hogy a könyvtár egészét megismerjük. Az olvasás mindig a választással kezdődik. Ha ezt a könyvet választjuk, akkor az összes többit nem-választjuk, vagyis abban a pillanatban lemondunk róluk. A választásban benne rejlik a nem-választás gesztusa. Ha pedig a tudomány jelenlegi állapotában nincs idő rá, hogy előbb utóbb minden könyv választásra kerüljön, akkor felvetődik a kérdés: nem hiábavaló-e az olvasás? Ha nem olvashatunk el mindent, sőt, csak töredékét a könyvtárnak, vagy még annál is kevesebbet, mit tegyünk, hogy műveltségünk ne szenvedjen csorbát? Mit tegyünk, hogy ne szánalmas könyvmolyként végezzük, aki végül belefullad a könyvek végtelen folyamába? Pierre Bayard megadja a választ: gyakoroljuk rendszeresen a nem-olvasás tevékenységét, végezzük el a gyakorlatokat nap mint nap: beszélgessünk, formáljunk véleményt, kritizáljunk olyan könyveket, amelyekről még csak nem is hallottunk, aztán álljuk a sarat a kínosabbnál kínosabb helyzetekben, másszunk ki a slamasztikából, amikor – akár nagy nyilvánosság előtt, akár egy baráti társaságban, akár szerelmes együttlét során – olyan könyvről kell nyilatkoznunk, amit jó, ha látásból ismerünk.
