Zavarba ejtő olyan könyvet kézbe venni, amely nem hozzám, ellenben rólam szól. Egészen egyszerűen azért, mert magyar vagyok. Zavarba ejtő olyan könyvet olvasni, amelynek a tárgya az, hogy én, aki magyar vagyok, hogy élek, hogy szeretek, hogy gyűlölök. Kicsit olyan érzés, mint amikor az embert kibeszélik a barátai a háta mögött, és véletlenül tudomást szerez róla.
Ha meg akarok felelni a szerző elvárásainak, meg kell szabadulnom ettől az érzéstől. Varga azt javasolja a magyar olvasónak, felejtse el, kicsoda valójában, és próbálja meg lengyel olvasóként, kívülről nézni Magyarországot. „Hátha ennek köszönhetően valami újat tud meg önmagáról mint magyarról.”
Krzysztof Varga könyve ugyanis – az előszó ezt is leszögezi – a lengyel olvasóknak szól, akik a Turulpörköltet elfogyasztván talán jobban megértik a számukra már kiüresedett, és mélyebb jelentés nélküli sztereotípiákat a magyarokról. Az olyanokat, mint: „Budapest, Balaton, Tokaj, csárdás, paprika”, nomeg amit a két nép kapcsolatát deklaráló vers mond: „lengyel-magyar: két jó barát”. Az átlaglengyel számára az üresen kongó frázisok mögött nincs hús-vér tapasztalat, sem mély tudás. Tudja, hogy a lengyel-magyar sors közös, de nem feltétlenül érti, miért. Mi köze a Mickiewicz által vizionált nemzetek Krisztusának Magyarországhoz? Ahogy a magyarok sem tudnak a másikról túl sokat, így azt sem, hogy a „polak-węgier dwa bratanki” mondat állítmánya lengyelül kicsit mást jelent. Az ő szemükben rokonok vagyunk: ők úgy mondják, „lengyel-magyar – két unokaöcs”.
Úgy látszik, velük kell azonosulnom, hogy úgy értsem meg a könyvet, ahogy kell, szemet kell hunynom bizonyos dolgok felett, felülemelkednem a magyar voltomon, kívülről kell néznem magamat, és ügyelnem arra, hogy nehogy megsértődjek azon, amit a magyarokról olvasok.
A szerző ugyanis – amellett, hogy sok meglepő, de helytálló információval dolgozik – még a Balatont is hurkának látja, esetleg még ott is turulokat vizionál, ahol egyébként nincsenek („Lehetne tehát elméletileg huszonhárom Turul utca, […] mindamellett […] csak egy van”), sőt, a Duna tévé időjárás-jelentését is nosztalgikusnak érzi. Mindezt pedig annak a retorikának a jegyében, amely azt bizonyítja, hogy a magyar melankólia sűrű köde az egész országot beborítja, nincs előle menekvés.
A gasztronómiai országjárás célja, hogy megkóstoljuk a Turulpörköltet, ezt a nehéz, magyar receptre készült étket, amelybe a szerző jó sok borsot tört, erős paprikával bolondított, olcsó lőrével higított, melankóliával sűrített, és a történelem keserű tapasztalatait adta hozzá, kb. 10-15 millió személyre terítve.
Megízlelhetjük, milyen Mohács, Trianon, Kádár, Horthy, Rákosi vagy Gyurcsány országa, amelynek lakói bajszosak, cseppet sem mediterránok, melankolikusak, öngyilkosságra hajlamosak, nehéz ételektől telített gyomruk miatt mozdulni sem bírnak, csak a dicső múlton nosztalgiáznak. A városok, terek, utcák a történelem nyomait viselik magukon, így egyedüli jelentésük a nosztalgia. Milyen Tarr Béla filmjeinek országa, a Szomorú vasárnapok országa, a kocsmadepresszió és a hosszú lépések országa?
„Galambszarta turul – ez az igazi magyar tragédia” – írja a félig lengyel, félig magyar származású szerző. Krzysztof Varsóban élő író, két kisregényt is írt már, Tequila és Fejlődésregény címmel. Varga Magyarországon töltött egy évet, turulokra vadászott, miközben megpróbálta átérezni, mi is az a magyar melankólia. Kettejük receptje alapján készült a Turulpörkölt. A nézőpont így egyszerre az idegen és a bennszülött nézőpontja, valakié, aki át tudja élni, mégis egy kívülálló szemével tudja értelmezni azt a valóságot, amely csak Magyarországon tapasztalható meg. Az irónia, amelynek éle van, önirónia is.
Krzysztof Varga élettel tölti meg a sztereotípiákat, idéz, értelmez és (történelmi) összefüggéseket állít. A magyar traumák ugyanis még a legapróbb hétköznapi momentumokat is meghatározzák – állítja. Az értelmezés önkénye sem marad ki a kötetből, amely néhol ugyan csak retorikus célokat szolgál, de néhol talán túl is lépi ezeket. Csak azért félrevezető a Duna tévé időjárás jelentését nosztalgikusnak titulálni, (azért nosztalgikus, mert a Kárpát-medencét mutatja, így Nagy-Magyarországot idézi), mert a Duna tévé sokáig az egyetlen határokon túl fogható adóként szólt a magyar anyanyelvűekhez. Akik léteznek, ha a határokon túl is, így az az előrejelzés, amely a zivatarokat határokon túlra is elkíséri, lehet, hogy a múltban gyökeredzik, de legalább annyira a jelen szükségszerűsége, mint amennyire nosztalgikus jelenség.
És bár a fenti példa annak is mutatója lehet, hogy múlt és jelen, történelem és sztereotípia mennyire kibogozhatatlanul kapcsolódhat össze, néhol mégis bosszantó lehet, hogy az elbeszélő egy pillanatra sem lép ki az életre keltett sztereotípiák övezte területről. Jogosan vetül fel a kérdés: mekkora az érvényességi köre a sztereotípiáknak? Mennyivel állít többet azoknál Varga? Kiknek a reprezentációjára alkalmas a könyve? Egy egész nemzetére, vagy csak egy szűk kisebbségére? Kik azok, akik kimaradtak a kötetből? És mi, magyarok mennyire érezzük jogosnak ezt a képet, és mennyivel jobban értjük meg magunkat, ha szembesülünk Krzysztof Varga állításaival?
A nyolc gasztronómiai címet viselő fejezet a magyar történelmi tudat groteszk tükre, annak a kudarcnak a beismerése, hogy nincs olyan történelmi narratíva, amely kiutat jelentene a káoszból, és egy kicsit másmilyen Magyarország képét alapozhatná meg. És ebben ne gondoljuk, hogy nincs igaza Krzysztof Vargának.
Amikor Krzysztof visszatért Lengyelországba, itt hagyta Vargát, magyar identitásának halotti maszkját, az önreflexió szomorú, kővé meredt, melankolikus arcát, amelyben felfedezhetjük saját arcvonásainkat is. De mielőtt bárki nemtetszését fejezné ki az önarcképpel kapcsolatban, talán nem árt, ha azt is az eszünkbe véssük, hogy a szobrászszerszámok is a mi kezünkben vannak.
Krzysztof Varga: Turulpörkölt
(Fordította: Hermann Péter)
Európa Kiadó, 2009
