Sam Harris fekete-fehér portréja olyan, mint a Tények és keresztények című esszéje: gunyoros, kételkedő, könnyed stílusú, de megfontolt. Olyan esszé, amely kiélezi a különbségeket és fekete-fehér színben tünteti fel őket. Nem hagy más lehetőséget, csak a „vagy-vagy”-ot. Nincsenek kompromisszumok, nincsen mismásolás: vagy hit van, vagy hitetlenség. Vagy létezik Isten, vagy nem.
Ördögi figura ez a Sam Harris, pillantsunk csak a szerző portréjára a könyvben: haja, inge egybeolvad a fekete háttérrel, ahonnan kiemelkedik halvány, világító arca, enyhén elálló fülekkel, gunyorosra vont szájjal, világos szemekkel. Szépfiús gumiarcába van valami aszimmetrikus, ami inkább benyomás, mintsem a látvány maga. Még a szemöldöke is ilyen: mintha alig észrevehetően felvonná, pedig talán nem is.
Nagyszerű karikatúrát lehetne rajzolni ebből az arcból, kis ördögszarvakkal. Harris maga az ördög, vagy ha nem akkor az ördög sötétzakós behajtója, akinek a portréját az Istenben hívők a templom kapujára tűzik és köpnek, amikor látják, vagy a szoba falára ragasztják és darts tűket dobálnak a szeme közé. Az imazsámolyon pedig azt rebegik: „Ments meg, Uram, Sam Harristól!"
Sam Harris fekete-fehér portréja olyan, mint az esszéje: gunyoros, kételkedő, könnyed stílusú, de megfontolt. Olyan esszé, amely kiélezi a különbségeket és fekete-fehér színben tünteti fel őket. Nem hagy más lehetőséget, csak a „vagy-vagy"-ot. Nincsenek kompromisszumok, nincsen mismásolás: vagy hit van, vagy hitetlenség. Vagy létezik Isten, vagy nem. Vagy az ő szava sugallta a Bibliát, vagy nem. Vagy betartjuk az útmutatásait, vagy nem.
Harris vakmerően, őszintén és tények felsorakoztatásával megy neki a keresztény szellemiségnek és ezen keresztül a világ összes vallását kritikával illeti. A hit magánügy, a társadalmi felelősség nem. Ez a mondat szinte bele van égetve Harris karikás ostorának csípősebb végébe.
Ahogy az ember feltartóztathatatlanul rohan a vesztébe - legalábbis a tudományos jóslások ezt vetítik előre -, az emberiség történelmének üdvtörténetként való meghatározására egyre kevesebb józan lehetőség adódik, és úgy néz ki, ezzel arányosan Isten létének tetten érése és bizonyítása is egyre abszurdabbá válik. Olyan Istent kell elképzelnünk, aki valószínűleg egy a világegyetemmel, aki azonos az univerzum törvényeivel és mint ilyen, a füle bojtját sem fogja megmozdítani annak érdekében, hogy egy kicsiny bolygó, az egyik naprendszerből a végtelen közül, elkerülje sorsát.
Harris egy olyan Isten ellen küzd, aki létével felment minket az alól az erkölcsi felelősségvállalás alól, amelynek mindentől függetlenül, pusztán emberi természetünkből adódóan kellene működnie. Felment minket, mert a jóságot egy legfőbb isteni eszméhez köti: a mennyország vagy a pokol büntetéséhez, a Krisztus nevében való cselekvéshez, a Tízparancsolathoz. Harris azonban valami olyasmit mond: legyen jóság az, ami önmagában, mindentől függetlenül jó, és nem szorul Isten létéből fakadó bizonyítottságra. A felelősségvállalás ezen fogalmának nem egy kétezer évvel ezelőtti korántsem megkérdőjelezhetetlen eszméhez, könyvhöz vagy személyhez kell igazodnia, hanem jelenlegi tudásunkhoz. Amiről persze idővel kiderülhet, hogy becsap bennünket, de ha őszintén cselekszünk, és nem akarjuk magunkat áltatni, akkor nincs más út. „Az ateizmus nem filozófia, de még csak nem is világnézet - egyszerűen a nyilvánvaló tények elismerése. [...] Az ateizmus nem több, mint olyan zaj, amelyet értelmes emberek igazolhatatlan vallásos nézetek hallatán szoktak kiadni."
Harris érvelésének erőssége, de egyben gyenge pontja is, hogy majdhogynem egy súlycsoportban kezeli a vallás szinte minden rétegét, hogy minél erősebbet üssön: a vallási-történelmi dokumentumokat, azoknak értelmezését, az egyházi intézményrendszer helyenként igencsak véres történetét és az emberekben működő feltétlen hitet. Nyilvánvalóan ez csak egy olyan nézőpontból történhet, amely a vallást eredetétől egészen a katedrálisok csúcsáig emberi terméknek tekinti.
Ki állítja, hogy Jézus Krisztusnak bármi köze van az abortusz megítéléséhez? Ha van, az nem rajta múlik. Kétezer éve halott és igazán nem akart rosszat. Persze a történelem eseményláncolatán végigtekintve azt látjuk, hogy mihelyst az ember hozzányúl egy eszméhez, megpróbálja megvalósítani, hivatkozik rá, vagy alantas céljainak eszközeként használja, az eszme torzulni kezd, és az idea gyakran minden érintkezési pontot megszakít a valósággal. Így történhet meg, hogy keresztény misszionáriusok az óvszer használata ellen prédikálnak fekete Afrikában, ahol évente négy millióan halnak meg AIDS-fertőzés következtében. Vagy így eshetett meg a történet, hogy egy amerikai házaspár hagyta meghalni cukorbeteg gyermekét: ahelyett, hogy orvoshoz vitték volna, imádkoztak érte.
Már Guy Ritchie Blöffjének elején elhangzott, hogy a keresztény vallás egy félrefordítás eredménye. Harris ismétli az érvet, és jó néhány olyan problémát is, amely már századok óta vita tárgyát képezi. Harris megkérdezi, mit csinált a Katrina hurrikán pusztítása közben Isten. Ezen már Voltaire is elgondolkodott, Rousseau-val egyetemben, csak a lisszaboni földrengéssel kapcsolatban. A különbség csak annyi, hogy Harris nem akar semmilyen engedményt tenni a vallás felé, nem próbálja megmagyarázni a borzalmakat, éppen ellenkezőleg, azon döbben meg, miért nyilatkozza a túlélők nyolcvan százaléka, hogy a Katrina hurrikán pusztítása csak megerősítette őket a hitükben? Vagy miért látják egyesek a cunamiban Isten haragjának bizonyítékát? Harris nem teológus. Ő a tények, a statisztikák, a józan gondolkodás embere. Nem a hité, hanem a tudományé. (Harris könyvbéli portréja alatt az áll, hogy a szerző a vallás idegtudományi alapjaival foglalkozó tudós, filozófus, író. Úgy látszik, Harris tudományos kutatásának eredményei ezúttal kimaradtak a könyvből, mint ördög a Bibliából.)
Már a megjelenéséből sejthető, hogy a Tények és keresztények provokatív könyv. A 21. századi ateista nézőpontjából megszólaló levélformában írt esszé biztos, hogy érzékeny pontra sújt mindazoknál, akik számára Isten léte, Krisztus személye, a Biblia hitelessége eredendő tény, azoknak pedig izgalmas olvasmányt jelent, akiknek mindez megoldandó probléma. Annyit biztosan elér Harris, hogy vitára sarkalljon és újragondolásra késztesse az olvasót. Erkölcsről, vallásról, hitről, józan belátásról, elvakultságról, intellektuális tisztességről.
Aki több ateista bizonyítékra vágyik, annak Richard Dawkins Isteni téveszméje lehet a bibliája. Akinek pedig ellenkező véleményt is jól esik hallania, annak álljon itt egy részlet A hazátlan emberből:
„Mit gondolnak a humanisták Jézusról? Én, mint minden humanista, azt mondom Jézusról: »Ha amit mondott, az jó, és a túlnyomó része nagyon szép, akkor mit számít, hogy Isten volt-e, vagy sem?«
Ha azonban Krisztus nem mondta volna el a Hegyi beszédet, a könyörületről és megbocsátásról szóló üzenetével, akkor nem akarnék emberi lény lenni.
Inkább lennék csörgőkígyó."
