Ha az olvasó sokáig figyeli a Pluralica első, összevont számának borítóját, amelyen Maarit Murka Észt című képe és Kivisildnik haikui szerepelnek, az az érzése támad, hogy az idegen [észt] egy idő után ismerőssé válik, hogy a képet felosztó keresztvonalak felszámolódnak és a mozaik egésszé áll össze. Az a benyomása támad, hogy az osztottság mögött felfedezhető valami halványan körvonalazódó, összefüggő egész – ami persze lehet, hogy csak az egyes fragmentumokon keresztül válik hozzáférhetővé.
Lehet, hogy szükségszerűen fel kell osztanunk a kultúrát, hogy kezdeni tudjunk vele valamit. Különben parttalanná és végeérhetetlenné válik. Hagyni kell, hogy a rész beszéljen az egész helyett. Európai irodalomról kell beszélni, kis népek irodalmáról, majd érintőlegesen az észt irodalomról. A felosztás rendszerint hangsúly- és értékviszonyokkal is együtt jár: a körön befelé haladva egyre inkább elvesztjük a kapaszkodókat, egyre kevesebb ismerettel rendelkezünk, és mire az észt kultúra térképére érünk, azt se tudjuk, hol vagyunk.
Pedig a Szovjetunió összeomlása után az immáron független Észt Köztársaságban lezajló változások, és a gyors technikai fejlődés által nyújtott lehetőségek egyaránt hatással voltak az irodalmi életre is. A cenzúra intézményének eltörlése, a szólásszabadság kinyilvánítása, a független kiadók létrejötte, a digitális technika és a világháló segítségével új horizontokat nyerő tudás és érdeklődés egy pezsgő, folyton változó kulturális életet hozott létre, és az általános, posztmodern tendenciákkal összefüggő, mégis sajátos ízű irodalmat eredményezett.
A Pluralica, amely deklaráltan a háttérbe szoruló, vagy kevéssé ismert irodalmak bemutatására is vállalkozik, maga is osztottságból indul ki: a materia, a thesis, az interactio és a reactio négyese szólaltatja meg az észt irodalomhoz való hozzáférés lehetséges beszédmódjait, sőt mindehhez egy jelentős képzőművészeti válogatás is társul. Az egyes beszédmódok és a kötet képuniverzuma azonban - és itt jön az „észtcsavar" - számtalan egymással összefüggő motívumot és asszociációs mezőt foglal magába, szoros szövésű hálót alkotva. (Ez az, amit a kötet provocatiójában a szerkesztők koherenciának neveznek.) Ha a Pluralica pókhálójába keveredő olvasó megrángat egy szálat, az összes megmozdulni látszik, és az egész háló hullámzani kezd.
Nemcsak a szövegek közötti átjárásról van szó, hanem a kép és a szöveg viszonyáról is: nemcsak egymás mellett élnek, hanem lépten-nyomon kölcsönhatásba keverednek, egymás felé nyitnak kapukat. Néhol a képek filmkockák egymásutánjaként narratívába tömörülnek, maguk hozva létre a szöveget. (A kötet sarkának animációja például- igaz, inkább rejtett gegként - az egész kötetet végigkíséri.) De éppúgy lehet jelentéses a thesis részt bevezető képsorozat, amely az észt irodalmat és annak változásait tárgyaló tanulmányok előtt szerepel, így a kortárs észt irodalom sajátos útjának megszemélyesített, groteszk parabolájaként is értelmeződhet. De nem állíthatjuk azt sem, hogy az olvadó jégkockáról készített képsorozat a Tõnu Õnnepaluval készített interjúval összemontázsolva, ne alkotna szokatlan egységet, és ne volna hatással az olvasóra.
Az ilyen és ehhez hasonló kapcsolatok, képzettársítások, értelmezési lehetőségek közelebb visznek annak a kérdésnek a megválaszolásához: milyen olvasásmódokat von maga után ez a fajta összeállítás? Milyen olvasót kíván meg a Pluralica?
A szövegek és képek terében létrejövő egymásra vonatkozások egy sokrétű szöveg- és képuniverzumot hoznak létre, ahová több szövegbejáraton keresztül is be lehet lépni; az olvasó eldöntheti, hogy a kötet testesebb részét adó matériát olvassa előbb, vagy az észt irodalomról szóló tanulmányokkal kezd [thesis], netán egy szerzővel folytatott interjúban mélyed el [interactio]. A megközelítések sokfélesége adott, és az is biztos, aki egyszer belép ebbe a térbe, az furcsa kalandra szerződik: hagynia kell sodortatni magát az asszociációi által, választania a számtalan elágazás között, felfedeznie a kötet belső összefüggéseit és belemenni azokba a játékokba, amelyeket a kötet felkínál. Ha az olvasó átlépi ezt a határt, és kiszolgáltatja magát a kötet belső törvényeinek, azzal ugyanazt a gesztust teszi meg, amely a kötetnek is sajátja. A kölcsönös nyitottság szimmetrikus szerkezetében születhet meg a kultúrák közötti közvetítés egymás idegenségét felszámoló lehetősége, melynek révén a megismerési és értelmezési formák megsokszorozódnak a kötetben. Nomen est omen.
A Pluralica folyamatosan határátlépéseket követ el: nyelvek között közvetít, művészeti ágakat olvaszt egymásba, az olvasó látómezejének szélére fókuszál, ahonnan egy új horizontok nyílhatnak meg. Azt szólaltatja meg, ami a margón vagy azon kívül rekedt, nyelvet [fordítás] és hangot [létezés] ad annak, ami a mainstream kultúra sodrásában észrevehetetlen, meghallhatatlan. Egy vizuális hasonlattal élve: megmutatja azt, ami láthatóan nem létezik. „A Pluralica nem fogalom, és nem is lap, hanem világnézet [szellemiség]."
Az ismeretlen megismerési folyamatának metaforája lehet, ahogyan borító haikui szerveződnek, vagy ahogy a kötet nyitányaként működő provocatiót olvashatjuk: akárha kezdőként sakkoznánk, és lépéseinket valami (még) ismeretlen belső szabályrendszer irányítaná. Vagy egy olyan ellenféllel amőbáznánk egy négyzetrácsos füzetben, aki kiszámíthatatlan lépésekkel operál. A meglepetésszerűség a folyóirat védjegye, és egyenesen adódik a koncepcióból: a nem hallható megszólaltatása mindig váratlan és újszerű.
Amikor az olvasó azt hallja, hogy „új művészeti folyóirat, tyűha", akkor nem gondol arra, hogy egy Taschen albumban fog lapozgatni, hogy egy egész antológiányi válogatást kap kézhez az észt irodalomról és képzőművészetről. Az is biztos, hogy az itt szereplő szövegeket magyar nyelven nem olvashattuk máshol: az olvasó szűz területen jár; vagy inkább: szűzként jár ezen a területen. De minden bizonnyal nem sokáig.
Az 1990-es évektől datálódó kortárs észt irodalmi korpusz - amelyhez olyan fogalmakat társítanak a teoretikusok, mint életerő, nyitottság, vagy fogékonyság - egy izgalmas és csábító szelete a világ kultúrájának, amely nélkül a világ kultúrája sem volna egész. És amiről eddig kevés szó esett, de amely megérdemli a beszédet.
Mert beszélik, hogy élnek valahol észtek, kortársak. Hogy hol még, azt nem tudom. De a Pluralicában biztosan.
