A 2009-es könyvfesztiválon debütált az első magyar nyelvű femikrimi. Hogy ez mennyire helytálló kifejezés Sara Blaedel Bízz bennem című könyvével kapcsolatban, arról magát a szerzőt kérdeztük.
Milyen hagyományai vannak Dániában a krimi-irodalomnak?
Egész életemben krimiket olvastam. A 90-es évektől saját kiadót működtetek, amely a krimikre specializálódott. Abban az időben nem volt túl elfogadott krimiket olvasni, nem volt közbeszéd tárgya ez a műfaj. A szépirodalmat elől tartották, a krimiket pedig az ágy alatt. Azóta változott a helyzet: manapság a sikerlisták élén szinte csak krimik állnak Dániában.
Mi történt a krimivel, hogy ilyen népszerű lett?
Mára a krimi-irodalom felzárkózott és ezzel a szépirodalom és a populáris irodalom határait is megváltoztatta. Korábban senki nem várta el a krimi-irodalomtól, hogy többet mondjon a puszta bűnügyi esetnél, csupán szórakozásnak tekintették, és nem nagyon néztek a műfaj mögé. Nem látták benne a lehetőséget. Mostanra kiderült, hogy a krimik nagyon közel tudnak vinni a jelen valóságához, éppen azért, mert ebből táplálkoznak. Elég csak az újságcikkekre gondolunk, amelyeket nap mint nap olvasunk az újságban, a tévéhírekre, a minket körülvevő világra. A krimi az „itt" és a „most" világát mutatja meg az olvasónak: tehát arról a korról kapunk igazi képet, amelyben élünk. Talán ebből ered a krimik népszerűsége.
Van-e létjogosultsága a femikrimi műfajának? Használhatjuk ezt a műfaji kategóriát?
El sem tudjátok képzelni, mennyi szó esik erről a műfajról! Nyilván lehet használni ezt a kategóriát, hiszen nő vagyok, és Louise Rick, a főhősöm is az. Valójában azonban a femikrimi kifejezés ellen vagyok, leginkább azért, mert megtévesztőnek tartom: a férfiolvasók úgy gondolhatják, hogy nem nekik szól. A férfiak által írt krimire sem mondjuk, hogy „macsókrimi" - csak azért mert nagy fegyverekkel járkálnak benne, whiskey-t isznak és cigarettáznak. A férfi szereplőket persze úgy ábrázolják, amilyenné válni szeretnének. A femikrimiben viszont ők is hús-vér emberek, és a nőket is olyannak láttatják, amilyenek. Több férfiolvasómmal beszéltem, akik azt mondták: „Sara, nem tudtam, hogy ez femikrimi. Bocs, de nekem tetszik." Az a baj a kategorizálással, hogy könnyen kirekeszthetjük az olvasókat.
Hová helyeznéd a saját műveidet?
A regényeim rendőrkrimik, bűnügyi történetek, amelyek elég durva témákról szólnak - drogról, prostitúcióról, nemi erőszakról. Komoly kutatómunka áll mögöttük, próbálom precízen és hitelesen megragadni a valóságot. Egyébként valós tendencia Koppenhágában: egyre több nő tölt be pozíciót a rendőrségen. Nemi erőszak ügyében pedig szinte kizárólag nőket alkalmaznak - ez természetes, hiszen az áldozatok könnyebben nyílnak meg és beszélnek nőknek a traumákról.
Egyaránt vannak tehát női és férfi olvasóid. Másképpen fogják olvasni a könyvedet?
Egyre többen kezdtek el „femikrimit" olvasni, de inkább azért, mert a hősök nem szuperhősök, hanem mindennapi emberek, akikben magukra ismerhetnek. Nem nagyon tudok különbséget tenni férfi és női olvasók között. Ami igazán érdekli az olvasókat - függetlenül attól, hogy férfiak-e vagy nők - az a szereplők magánélete. Ez a skandináv krimik egyik jellemzője: a szereplőknek magánéletük van, szerelmi viszonyaik, a hangsúly nem a bűnügyi szálra esik kizárólag. Vannak szerzők, akiknél a bűnügyi szál elsikkad, én azonban azt gondolom, hogy egyensúlyt kell tartani, és megőrizni az éles határvonalat a magánélet a bűnügyi történet, hiszen a szereplők is erre törekszenek.
A könyv magyar címe kicsit más, mint az eredeti. Szerinted mennyire találó a Bízz bennem?
Soha nem gondoltam erre úgy, mint ami a könyvem címe lehetne, de nagyon találó. Az eredeti cím a Csetkirálynő volt, de ez, ahogy belegondolok, sokkal jobban kötődik a főszereplőhöz és a nyomozáshoz. A Bízz bennem talán általánosabb értelmet ad a könyvnek. Mindenkinek vannak álmai, amiket szeretne megvalósítani. Ismerek egy történetet, amelyben egy férfinek sikerült elbújnia a felhasználóneve mögé és behálóznia egy nőt az interneten keresztül, akinek végül az egész vagyonát kicsalta. Rájöttem, hogy nem lehet butának nevezni ezt a nőt, csak azért, mert nem hallgatott a barátai tanácsaira, akik figyelmeztették, hogy ne adjon pénzt egy ismeretlennek. Ő csak meg akart bízni valakiben. Ugyanúgy, mint a könyvben szereplő Susanne Hansson, aki beleakad egy fickóba, aki másnak adja ki magát, mint aki valójában, és ezt felhasználva szörnyű tetteket követ el.
De szerencsére az olvasó is bízhat Louise Rick nyomozónőben. Hogyan tudnád ajánlani a könyvet a magyar olvasóknak?
Amikor ültem a koppenhágai dolgozószobámban, nem gondoltam, hogy egyszer magyar olvasóim is lesznek. De nagyon remélem, hogy ez a regény működni fog Magyarországon. Azt üzenem az olvasóknak, hogy a neten való ismerkedés nagyon felkapott téma, úgyhogy ha bármikor ilyen helyzetbe kerülnek, gondoljanak a könyvre és legyenek óvatosak.
Az interjút Deák Ágnes és Danyi Gábor készítette.
