HTML

Bookfenc

Friss topikok

  • kovi1970 (törölt): Sam Harris az egyébként megfontolandó gondolatait, kevélységével rombolja. Több tiszteletet kelle... (2014.01.22. 18:36) Egy ateista naplója

Archívum

Linkblog

Fordulat az olvasásban

2010.08.25. 11:07 Costo

Egy szélhámos mindennapjai

Címkék: interjú kerékgyártó istván trüffel milán

Pontosabban a hedonista szélhámos mindennapjai érdekelnek. Csábításai, evési szokásai, ruhatára kialakítása, utazásai, vélekedése a világról, benne önmagáról. Trüffel Milán ugyanis művészként tekint önmagára, a másnak mutatás, az átejtés, a csalás művészeként – mesélte Kerékgyártó István.

 

 

 

 

 

A kötetet olvasva szembetűnő volt, hogy mennyire jól ismered a Monarchia világát, az akkor beszélt nyelvet, a szokásokat, a társadalmat. Mennyire kötődsz ehhez a korhoz? Milyen források álltak rendelkezésedre?

Hat éven keresztül írtam a regényt, eközben ismertem és szerettem meg a korszakot. Abban, hogy Trüffel Milán, az én széltoló, bohém hősöm valóban a Monarchia Budapestjén, kivált a Tabánban érzi-e majd magát a legjobban, eleinte bizonytalan voltam. De ahogy haladtam előre a források tanulmányozásában, és kezdtem alaposabban megismerni ezt a világot, egyre biztosabb lettem benne: jól döntöttem.

A forrásokat tekintve pedig – a kézenfekvő történeti munkákon túl –, találtam egy igen izgalmas szövegtengert. A korabeli újságírók papírkötéses füzeteit, könyvecskéit, melyek már alig lelhetők fel, de ha rábukkanunk ezekre, a kor botrányait, mondén figuráit, kriminalizált hétköznapjait pontosan ábrázoló világot találunk, ráadásul mindezt egy elegáns, rugalmas, mára már részben eltűnt nyelven megírva. Legalább egy szerzőt kiemelnék közülük, Tábori Kornélt, a zseniális bűnügyi újdondászt, hogy a kor szavát használjam.

 

Említetted már a Bookfenc olvasóinak, hogy Kosztolányitól is olvastál bűnügyi tudósításokat. Végigrágtad magad a korszak összes ilyen szövegén?

Természetesen, ez lehetetlen lett volna, de nem kevés időt töltöttem a Széchenyi Könyvtárban és a Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteményében régi, sárga, porladó újságok – ezektől folyton köhögtem – és a róluk készült mikrofilmek – ezektől meg a szemem fájdult meg – tanulmányozásával.

 

Trüffel Milán létező figura volt? Kiről mintáztad? Vagy a semmiből teremtett alak,  beleélő képességed és fantáziád szülötte?

Is-is. Meglehetősen sok forrás tudósít a kor nagy szélhámosainak ügyeskedéseiről, Trebitsch-Lincoln Ignác, Horváth Menyhért, Jellinek Morton és persze a kedvencem, Strassnoff Ignác zseniális szakításairól – utóbbiból merítek a legtöbbet. A bűncselekmények leírásánál főleg az általuk kitervelt és végrehajtott esetekkel ajándékozom meg Trüffelt, akit már én találtam ki. Azonban a korabeli tudósítások, de a későbbi, kalandorokkal foglalkozó művek is – érthetően – a fenti urak bűneseteire fókuszálnak. Engem viszont legalább ennyire – ha nem jobban – érdekelt, hogy jó-jó, leszakít egy gróftól egy ilyen figura tíz-húszezer koronát – megjegyzem az akkor egy egész kis vagyonnak számított –, de aztán, mit csinál ezzel? Hogyan költi el? Mert, hogy elkölti, az biztos, ezek a polgári világból kipottyant úri svihákok néhány hónap alatt vidáman a nyakára hágtak ekkora summáknak. Tehát engem a szélhámos hétköznapjai érdekeltek, pontosabban a hedonista szélhámos mindennapjai. Csábításai, evési szokásai, ruhatára kialakítása, utazásai, vélekedése a világról, benne önmagáról. Na, itt lépek be én, a saját életemmel, meg persze leginkább vágyaimmal, fantáziámmal.

 

Nem gondolod, hogy kicsit durván pusztítottad el Trüffel családját (gondolva itt az árvízre és a szülők halálára)? Miért volt fontos, hogy egyedül maradjon a főhős?

Egyrészt Tabán lakosait valóban rendesen pusztították a víz-és tűzvészek, ezeket nem én találtam ki, másrészt igazad lehet, árván kellett nekem Trüffel Milán. Egy polgári környezetből érkezett csaló – márpedig a fent említettek kivétel nélkül mind onnan jöttek – szükségszerűen elhagyja régi világát, s egy új respublikába, a bűnözőkébe érkezik, ahonnan igen csak szűk palló vezet vissza – ha vezet egyáltalán – a régi életviteléhez. A családja – ha lenne ilyen – folyton jó útra akarná téríteni. Ezért az említett urak vagy korán árvaságra jutottak, vagy kitagadták őket, mint pl. az említett Horváth Menyhértet – a híres Horváth-család leszármazottját, főispán, pezsgő gyáros rokonokkal, övék volt a Horváth-kert is –, mely gyakorlatilag az árvasággal volt egyenértékű. Így árván, könnyebb volt nekem Trüffelt a bűn útján tartanom.

 

A tettetés egyfajta allegóriája lehet a művészetnek, a tettető pedig magának a művésznek. Mennyire gondolod érvényes értelmezésnek?

Trüffel Milán művészként tekint önmagára, a másnak mutatás, az átejtés, a csalás művészeként. Gyakran kesereg is a regényben, hogy ő nem léphet a világ elé művészetével, mint Houdini, Mednyánszky vagy Thomas Mann, ő örök rejtezkedésre ítéltetett. De szerintem is, az ilyen magas fokon űzött, mesterien kimódolt szélhámosság, átejtés már-már a művészet határait súrolja, ahogy Trüffel mondja a regényben az előadóestje után Thomas Mannak egy novellája kapcsán: „igazán tetszett nekem, hogy ön szerint a művész az orránál fogva vezetheti a közönségét. Ugyanúgy, ahogy a szélhámos, a művész is küzd a tehetségtelen világgal, és kineveti azt.”

 

 

A szöveg fejezetenként, lineárisan haladva született, vagy más a módszert kényszerített ki a regény?

Nincs ellenemre a linearitás, most azonban annyiban eltértem ettől, hogy az ifjú, tékozló Trüffel Milánnal kezdtem a regényt, s csak eztán írtam meg a gyerekkorát, végül az idősödő figurát. De ezen szakaszokon belül lineárisan haladtam.

 

A kötet olvasva  számtalanszor jutott eszembe Krúdy. Szándékosan idézted fel? Írás közben vagy előtte újraolvastad bizonyos könyveit?

Félve olvastam Krúdyt ebben a hat évben, olyan erős világa és nyelve van, hogy könnyen beszippantja az embert, de az egyik recenzió – nagy örömömre – rámutatott, hogy én azért másként tekintek arra a korra, mint Krúdy, aki az első világháború után kritikátlan nosztalgiával szemléli a „boldog békeidőket”, míg nálam ennek a kornak az érdessége, olykor embert nyomorító valósága is megjelenik. A könyvem nyelve meg, mint már említettem, a kor újságíróinak nyelve, s nem Krúdyé. Tőle, a korabeli gasztronómiára vonatkozó leírásokból tanultam sokat, mikor ételekről, vendéglők berendezéséről, rendelési és étkezési szokásokról ír, zseniálisan.  


Igen, a kalandokon túl talán a leghangsúlyosabbak a gasztronómiai kitérők. Te is nagy konyhaművész és gourmand vagy?

Ahogy Trüffel, én is először a kiváló borokkal találkozva – a kilencvenes évek elején történt ez – kezdtem jobban figyelni az ételekre. Melyik bor, mit kíván? – merültek föl az első kérdések. S mivel sokat utazom, és nincs az az étel, amit ha jól készítenek, meg ne ennék, mindenhol kóstolok. Főzni azonban csak negyvenöt évesen kezdtem, akkor is csak azért, mert féltem, hogy apám magával viszi néhány remek étel elkészítésének titkát. Megkértem, hogy főzzük meg együtt a kedvenc ételeit bográcsban, közben jegyzeteltem, és azóta magam is készítem ezeket. Halászlevekről, slambucokról, marha- és vadpörköltekről van itt szó, kevés féle, de egészen kiváló minőségű fogásokról.

Ilyenkor magam megyek a piacra bevásárolni, és semmi rögtönzés, kreativitás a főzés közben, pontosan követem apám receptjeit. Ahogy Trüffel mondta: „Arra a fölfedezésre jutottam, hogy a túl bő ételkínálatú helyeket kerülni kell, az igazi vendéglős véges figyelmét csupán néhány ételre irányítja, de azokat aztán utolérhetetlen minőségben készíti.” Hát így szeretnék én főzni, jóllehet ezt az „utolérhetetlen minőséget” csak a leghálásabb vendégeim hazudják nekem.

 

 

Milyen fogadtatásra számítottál a kötet megjelenése előtt. Elégedett vagy-e a kritika visszhangjával?

Azt hiszem, minden szerző végtelen bizonytalansággal várja a könyve fogadtatását. Hullámzó érzések lepik meg, néha sikerre gondol, aztán elfogja a szorongás, hogy mégsem értik meg, nem úgy fogadják, ahogy ő szeretné.

Én összességében elégedett vagyok az eddig megjelent kritikákkal – fel is tettem ezeket a honlapomra –, de főleg az Élet és Irodalomban megjelent Babiczky Tibor elemzést kedvelem. Ő meglátta a regényben, amit titkon én is szerettem volna, hogy észrevegyenek. Aztán ott volt a rádió feldolgozás Máté Gáborral, annak is örültem. Két hónap után újra kellett nyomni a könyvet, most meg német kiadók érdeklődnek. De a legjobb az, amikor írókolléga meséli, hogy nem csak neki tetszett a könyv, hanem szomszédját, idős rokonát is megajándékozta vele, és azok is szívesen olvasták.

 

Készülsz-e újabb regénnyel? Ha igen, milyen témában?

Az évek során a regényírás napi rutinommá vált. Felkelsz, majd beülsz a gép elé és dolgozol, mint egy hivatalnok. S ha vége egy könyvnek, és látod, már nem szöszölhetsz tovább vele, nehéz idők jönnek, hiányzik a megszokott tevékenység. Ezért ilyenkor majd minden író új könyvbe kezd.

Hát én is dolgozom már valamin, de ez a közelmúltban és napjainkban játszódik majd.

 

Az interjút Hományi Péter, a fotókat Szabó István készítette.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bookfenc.blog.hu/api/trackback/id/tr802246351

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.