HTML

Bookfenc

Friss topikok

  • kovi1970 (törölt): Sam Harris az egyébként megfontolandó gondolatait, kevélységével rombolja. Több tiszteletet kelle... (2014.01.22. 18:36) Egy ateista naplója

Archívum

Linkblog

Fordulat az olvasásban

2010.08.21. 14:16 Costo

A fordító utószava

Címkék: hír részlet persepolis satrapi rády krisztina

Dél-franciaországi otthonában lett öngyilkos a Noir Désir énekesének volt felesége, a Párizsi Magyar Intézet egykori vezetője, aki sokoldalú tevékenységével nagyon sokat tett a magyar-francia kulturális kapcsolatokért. Odakint népszerűsítette József Attilát és a Szigetet, idehaza az ő fordításában jelent meg az utóbbi évtized egyik legjobb képregénye, Marjane Satrapi Persepolisa. A kötet utószava visszatekintve szívszomorító vallomás, amelyben a műfordító és sokoldalú szervező önmagáról, közérzetéről és fekete-fehér pillanatairól is elárul sok mindent.

 

A fordító utószava

2006. március. Mint már másfél éve minden reggel, ismét végigjátszottam a skizofrén reggeli felvonást. 7 óra 20-kor megcsörren az óra, amelyre a depressziós álmatlanság és a hajnali fekvések miatt ezúttal sem ébredek fel. Kilencéves kisfiam a másik szobából hallja, csókok halmazával ébreszt, felmegyünk a másik gyerekszobába, és kihúzzuk az ágyból három és fél éves kislányomat. A rádiót már két és fél éve nem kapcsoltuk be, mióta a reggeli hírekben egy szörnyű rövidhírt hallottunk az édesapjukról. Feltesszük a finoman ébresztő lemezek egyikét, Billie Holiday, Tim Buckley, Palotai mixek és egyebek. Majd terítés, végeláthatatlan reggeli, megint késésben vagyunk, gyors öltözés, még egy utolsó reggeli tánc, majd vicceket mesélve átruccanunk a házunktól kétutcányira lévő oviba, letesszük Liszkát, majd átkísérem Milót a szemben lévő általános iskolába. Amint becsukódik az iskolaajtó Milo mögött, a színes környezet átvált fekete-fehérre, és folytatódhat a jól ismert melankólia, kávé, cigaretta, férjem hosszú telefonjai a börtönből, egészen délután fél ötig, amikor megint magamra öltöm a boldog és viccelődő, felhőtlen tekintetű, mosolygó anyuka kosztümét.

De ugorjunk inkább vissza reggel fél 9-re. Hazaérek, becsapom magam mögött a házkaput, mechanikus mozdulatokkal főzök egy újabb dupla eszpresszót, levonszolom magam a hálószobámba, visszafekszem az ágyba, és bámulok magam elé. Beindul az infernális gépezet. Mióta nem olvastam egy sort sem? Itt ez a rengeteg fantasztikus könyv, ki sem látszik tőle a szobám fala! Nem beszélve a pincében lévő kilenc köbméternyi dobozról, amit 2004 szeptemberében hozattunk át Vilniuszból, kamionnal. 1550 kiló levél és könyv, amit férjemnek küldtek főleg Franciaországból, de a világ számos más országából is a litván főváros börtönébe. Nem volt szívünk otthagyni ezt a sok levelet és könyvet, amikor Bertrand-t áthozták a Lukiskiu litván börtönből a dél-franciába. Az együttes többi tagjával együtt még ott bedobozoltam mindent, majd franciaországi otthonunk pincéjébe suvasztottam. Azóta feléjük sem nézek. Pedig az előző életünkben olvasott összes könyv minden egyebünkkel együtt elégett, mégpedig rövid idő alatt és porig.

2003. szeptember 11-én felgyújtották a házunkat, amiben addig laktunk. Hát legalább olvasnám ezeket azok helyett és ahelyett, hogy itt járkálok fel-alá, és töröm magam ugyanazokkal a gondolatokkal immár másfél éve. Ott penészesedik ez a sok jó könyv a pincében, én meg itt siránkozom, mert nem merek lemenni, attól félve, hogy a pince a férjem kilenc négyzetméteres, ablaktalan börtönszobájára emlékeztet majd, ahol nem is én ültem. Mit bújok itt ezek mögé a hülye, önsajnáltató indokok mögé, hogy nem szabad felbontani semmit, mert nem nekem küldték? A könyv az mégiscsak könyv, hát nem azért írták, hogy bárki elolvashassa? Miért is hagynám, hogy több ezer könyv rohadjon a hálószobám alatti pincében?

Kiugrottam az ágyból, és a pincében kinyitottam az első kezem ügyébe kerülő dobozt. Egy gyönyörű album az izlandi gejzírekről, egy Michaux verses kötet, majd egy Biblia, Bertrand mondta, hogy Kishercegből meg Bibliából kapott vagy tíz példányt. Ez mi? Képregény? Jól néz ki. Marjane Satrapi? Egy csaj, ráadásul nem is francia nevű? Érdekes. Tetszik a borító. Persepolis 1. Talán iráni? Iráni és csaj és képregényt készített? Ez belevaló. Belelapozok. Franciául vannak a szóbuborékok. Nézem, hogy ki fordította. Nincs fordító. Ja, persze! Ha perzsául írta volna, már rég börtönben ülne. Máris büszkeség tölt el, amiért nő és rajzolva ír. Gyerekkoromban én is részt vettem képregények és animációs filmek készítésében a Pannónia Filmstúdióban. Pakolás közben egy nejlonzacskóban néhány csomagnyi enyhén penészes és jól kiszáradt cigaretta kerül a kezem ügyébe, az is ott volt a könyvek között már másfél éve. Ez lehetett az egyik utolsó karton, amit csomagoltunk, mielőtt Bertrand-t átszállították Vilniuszból a francia börtönbe. Az ottani beszélőre menet vihettünk neki kaját meg cigit, de az utóbbit a dobozból szálanként egy átlátszó nejlonzacskóba kellett tenni. Abból maradhatott, mert előzetes bejelentés nélkül szállították el éjszaka a börtönből, még nekünk sem mondták meg, hogy ne lepjék el a repülőteret az újságírók meg a fotósok. Francia rocksztár vagy amerikai, egykutya, a sztárszisztéma mindenütt ugyanazzal a hercehurcával jár.

Közben észre sem vettem, hogy ott ragadtam a pincében, leültem a pincelépcsőre, és elkezdtem olvasni a Persepolist. Állatira tetszett. Rágyújtottam az első penészes cigarettára az első penészes gyufával, ami a kezembe akadt, majd a másodikra, majd a sokadikra. Marha jó ez a képregény. Elolvastam az elsőt, majd megtaláltam a másik három kötetet, és azokat is egy ültő helyemben végigolvastam. Hát ez zseniális, gondoltam magamban, még a legszörnyűbb politikai bebörtönzések és kivégzések láttán is halálra röhögi magát rajta az ember. Életrajzi. Annyira erős, hogy magamra ismerek benne. Pedig az ő iráni fundamentalista repressziója, az irak-iráni háború alatti élettörténete sokkal durvább, mint az enyém.

Mégis megkönnyebbültem tőle. Én is átéltem ezeket, csak kicsiben. Meg tudtam röhögtetni a barátaimat, amikor azon szórakoztunk, hogy a házunkat porig égették, és mi pont aznap éjjel nem aludtunk benne a gyerekekkel, mert szédültem vezetés közben, és félúton visszafordultunk az utolsó pillanatban. Vagy mennyire abszurd volt az a jelenet is, amikor 2003. július végén Európa nyugati csücskében erdei házunkban készülődtem éppen a Sziget fesztiválra, hogy a francia előadók programjait szervezzem. Karon ülő gyermekemet cumiztattam éppen, miközben a házunkban egy tucat zenészbarátunk horkolt, mert előző nap fejezték be az utolsó felvételeket az istállónkban felállított stúdióban, és jól felöntöttek a garatra, amikor megcsörrent a telefon és férjem sírástól elcsukló hangjából próbáltam kisilabizálni, hogy éppen egy vilniuszi hotel kádja szélén vágja fel az ereit, mert az éjszaka összeverekedett színésznő szerelmével, aki miatt hat hónappal ezelőtt otthagyott, s aki kómában fekszik egy vilniuszi kórházban. Majd a vilniuszi műtőst próbálom oroszul megérteni, de csak annyi jut eszembe, hogy: „Éla zsity?” (Ennyit bírtam kinyögni magamból az „életben van még?” fordításaként, ami egy orosz szakostól nem rossz. Az orosz nyelv ettől a naptól kezdve egyszer és mindenkorra belém ragadt: mindent értek, de kifelé nem jön semmi).

Sajnos így is megtörtént. Marie meghalt, amiért a gyermekeim apja nyolc év börtönt kapott. Plusz médiavihart, mert olyan tisztességes korrumpálhatatlan rocksztár volt, akiről senki sem hitte volna, hogy ilyet tesz, halott szerelme pedig a híres Trintignant család színészlánya volt. Ebben élek 2003 júliusa óta. Pedig nem az én történetem, csak másodszereplő vagyok benne. Mivel védem a férjem, aki elhagyott, Kurázsi mamaként tisztel a francia sajtó és az utca embere. Mindenki ismer és felismer minket (sajnos), erről írt és beszélt a francia média hónapokon, éveken keresztül. Tele van az utcánk paparazzikkal. Totális őrület, abszurd és elviselhetetlen. Na.

De ez a képregény tényleg elképesztően jó. Le kell fordítanom. Felszaladok a konyhába a telefonért, feltárcsázom a kiadót, kérem Marjane Satrapi számát, mondják, dehogy kapom. Nagyon híres, 400 ezer példányban adták el a képregényét, hogy gondolom. Hát én azt nem tudtam, de attól még le akarom fordítani, csak előtte szeretnék vele beszélni. Megint mondják, hogy azt felejtsem el, mert nem ér rá, most készíti belőle éppen a rajzfilmet. Jó, de én akkor is. Erre már jóval idegesebben mondják, hogy ők sem érnek rá, és különben is hagyjam őket békén. Akkor kérem az e-mail címét. Nem érdemes, vágnak vissza, soha nem válaszol senkinek, nagyon elfoglalt. Végül röviden elmagyarázom, hogy ki vagyok, és hogy nem fogom zaklatni, elhihetik, engem is eleget zaklatnak. Na, erre nagy nehezen megadják az e-mail címét, de hangsúlyozzák, hogy tényleg csak az időmet vesztegetem és az ilyennek az a helyes útja, hogy a magyar kiadó hívja a francia kiadót, kifizeti a jogdíjat, majd megbízza a fordítót. Szóval először találjak kiadót. Mire én csak annyit válaszolok, hogy pontosan tudom, hogy ez a módja, de most ennek ellenére először vele akarok beszélni. Végül az illető rám hagyja, sok szerencsét kíván, és szkeptikus hangon elbúcsúzik. Ahogy leteszem a telefont, látom, hogy mindjárt fél öt, menni kell a gyerekekért, gyorsan írok két sort Marjane Satrapinak, majd megyek az iskolába. Visszajövünk, uzsonnázunk, kakaó, palacsinta, bodzás-mézes limonádé, nekem a kétszázadik kávé. A laptop ottmaradt a konyhaasztalon, rákattintok, már ott is a válasz Marjane-tól: cím, telefon, időpont, találkozóhely. Na, hülye kiadó, soha nem válaszol senkinek? A találkozás fantasztikus volt, kora reggel a stúdióban, a párizsi rue du Faubourg Saint-Antoine-ban, ahol a rajzfilm készült. Nagy meglepetésemre ugyanolyan kőkorszaki módszerekkel, ahogy mi annak idején a Pannónia Filmstúdióban. Ettől még büszkébb vagyok rá. Aztán átmegyünk a legközelebbi kávézóba, elmesélem, amit itt nagyjából leírtam, közben izgalmunkban megiszunk vagy három konyakot, igaz, hogy csak reggel tíz óra van, elszívjuk a nejlonzacskóban maradt összes penészes vilniuszi börtöncigarettát, ami valahogy bekerült a táskámba. A végén nála felejtem a kedvenc fekete jemeni sálamat, amit azóta is hord. Hát ennyi. Így született ez a fordítás. A legjobb pillanatokat kívánom hozzá.

Rády Krisztina

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bookfenc.blog.hu/api/trackback/id/tr582237166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.