HTML

Bookfenc

Friss topikok

  • kovi1970 (törölt): Sam Harris az egyébként megfontolandó gondolatait, kevélységével rombolja. Több tiszteletet kelle... (2014.01.22. 18:36) Egy ateista naplója

Archívum

Linkblog

Fordulat az olvasásban

2010.08.19. 11:49 Costo

Változás és változatlanság – Beszélgetés Csányi Vilmossal

Címkék: interjú evolúció darwin csányi vilmos a bábosok

Ismerjük-e az idegen kultúrákat? Miért neurotikus a társadalom? Milyen a harmonikus párkapcsolat? Hogyan viszonyulunk az értékekhez? Sikeres-e az ember? Van-e az emberiségnek jövője? Csányi Vilmos etológussal, íróval nemrégiben megjelent, A bábosok című kötete és a Mindörökké evolúció programsorozat kapcsán beszélgettünk irodalomról, politikáról, médiáról és tudományokról.

 

 

Mi indít arra egy alapvetően természettudományos érdeklődésű embert, hogy szépirodalmat írjon?

 

A két dolog nem zárja ki egymást. Ha az ember természettudós, az nem jelenti azt, hogy nem érdekli az irodalom. Egész életemben rengeteget olvastam, számomra egyáltalán nem számít különlegesnek, hogy szépirodalommal foglalkozom. Most van időm rá.

 

Része-e a tudományos érdeklődésének, az ismeretterjesztésnek a szépirodalom, amit ír, vagy ez egy teljesen más világ?

  

Nem mondhatnám, hogy más világ lenne. Azzal, hogy az ember beszélni tud, a mindennapi életben is egy fantáziavilágot hoz létre. Elképzelem a város szélét valahogy, odamegyek, és kiderül, hogy másmilyen. Viszont az is igaz, hogy ha elképzelek egy falut, akkor annak nem kell feltétlenül valahol lennie. Az irodalom egy nyelv által létrehozható fantáziavilág, amely annak a tapasztalataiban gyökerezik, aki létrehozza ezt, és azokéban is, akik megértik. Ahhoz, hogy a megértés egyáltalán létrejöhessen, mindenkinek konkrét tapasztalatokra van szüksége. Egy olyan fantáziavilágot, amely nem tapasztalatokhoz kapcsolódik, nem lehetne megérteni. Én nem érzem, hogy a kommunikáció építményei között borzasztó nagy különbségek volnának.

 

Ebben az évben jelent meg A bábosok című regénye, amely egy hihetetlenül zárt közösség és a Város tragédiába torkolló történetét meséli el. Muszáj megkérdeznem: Létezik-e, létezhet-e még ilyen közösség? Van a regény hátterében megtörtént eset?

  

Ha az ember régi kultúrákkal, és a kultúra evolúciójával is foglalkozik, akkor tudja, hogy az antropológiai irodalom tele van a különböző közösségekről szóló tudományos leírásokkal. Éppen tegnap történt, hogy egy barátom, akivel azon vitatkoztunk, van-e a regény mögött konkrét valami vagy sem, küldött egy e-mailt, hogy látott a BBC-n egy indiánokról szóló tudományos filmet, és bocsánatot kért, mondván, mégis létezik ilyen közösség! Ez számomra nagyon mulatságos. Miért kellene egy fikció mögött valós dolognak is lennie? Rengeteg ilyen közösség létezik, zárt protestánsok, szektákban élők, és még sorolhatnánk. Én mindig csodálkozom, hogy miért csodálkoznak azon, hogy ilyen közösségek léteznek. Ha nem lennének, akkor meg ki vannak találva!


 

Mennyire idegen számunkra egy, a regényben szereplő Kövek Közösségéhez hasonló zárt kultúra?

 

Az átlagembernek valójában fogalma sincsen arról, mennyire más lehet a világ a saját korlátain kívül. A szocializáció során az ember mindig egy konkrét kultúrához kötődik, abban tájékozott, azt tartja normálisnak. Egy olyan országban, ahol az emberek átlagosan napi öt órát televízióznak, ott nagyon könnyen kieshet az emberi tudatból, hogy léteznek máshogy szerveződő, máshogy működő közösségek is. A tévén keresztül egy borzalmas világhoz szocializálódunk. De a munkahely, vagy az iskola is korlátozott információkat közvetít. Az átlagember egyszerűen képtelen elképzelni, hogy milyen egy közösség. Tévképzetei vannak róla.

Van, aki azt mondja, a kultúra terrorját nem volna képes elviselni. De hát minden kultúra terror! Minden kultúrát, amelyhez szocializálódunk és amelynek elfogadjuk a szabályait, kívülről terrornak is lehet érzékelni. Lehet egy közösség belülről nagyon jó, kívülről akkor is onnan nézem, ahonnan jövök! Itt nincs abszolút mérce. Meg lehet kérni az olvasót, hogy egy kicsit bújjon belülre, nézze meg a saját szemével, hogyan működik egy számára idegen közösség.

 

Hogyan születik meg egy ilyen regény?

 

Adott egy szituáció. Ha tudom, hogy bizonyos emberek hogyan viselkednek egy ilyen szituációban, abból egy történet következik, amely akkor lesz jó, és akkor olvassák majd szívesen, ha a szereplők hitelesen viselkednek benne. Ha valami rossz regény kerül az olvasó kezébe, mindig ott kezd felháborodni, ahol valami nem következik az addigiakból, ha az író erőszakoskodik a jellemekkel vagy a helyzettel. Az írónak az elején fogalma sincs, hogy a szituációból mi fog kibomlani. Ez túl komplex ahhoz, hogy egészben megszülessen az ember fejében; nem olyan, mint mondjuk egy vers. A szituáció születik meg, amelyből az emberi természetből adódóan következnek dolgok. Ez utólag nagyon érdekes, az elején soha nem gondolja az ember, hogy ez lesz belőle.

 

Rengeteg tudományos, intellektuális vitaszituáció szerepel a könyvben. Ki a szabadabb: aki egyéni vágyait valósítja meg, vagy az, aki aláveti magát egy közösségnek? Az egyéni érdekek a fontosabbak, vagy a közösség érdekei? Nyitott vagy zárt kultúra? Haladás vagy konzervativizmus? A regény szinte minden szituációjában értékek ütköznek egymással, és mindegyik kapcsán érvek és ellenérvek csapnak össze. Ezekben a könyv nem foglal állást. A regény tragédiába torkolló cselekménye azonban talán mégis.

 

A regényről valami olyasmit írtak, hogy „elkerültem az ökoszentimentalizmust". Ha állást foglaltam volna, menthetetlenül beleesem abba a hibába, hogy ráerőltetem a véleményemet az olvasóra. Távol álljon tőlem! A regénynek a leírás szintjén kell maradnia, az olvasónak magának kell végiggondolnia a problémakört. Nem a konkrét közösség sorsát, hanem azt, hogy az ember optimálisan egy ilyen kis közösségben élne, de nem élhet. Kicsi a bolygó, hétmilliárd ember nem tud ilyen körülmények között élni!

Rengeteg olyan emberrel találkoztam, aki megpróbált ehhez hasonló közösséget létrehozni: vett egy tanyát, odahívta a barátait, és azt gondolta, hogy egy-két éven belül megvalósul a terve. Hát nem valósult meg! Látni kell, mi következik egy ilyen helyzetből, végiggondolni, hogyan működnek ezek a folyamatok. Ha valaki azt képzeli, ó, milyen egyszerűen meg lehet csinálni, téved és akkor a mindennapi életben is hibás következtetésekre jut.

 

Ez társadalmi probléma vagy inkább egyéni?

 

Mondok néhány példát. Egy politikus felrajzolja a gyönyörű jövőt. Ezzel semmi baj sincs, csak ilyen jövő nincsen, és nem is biztos, hogy lehet. Kétséges, hogy abból az állapotból, ami fennáll, vezet-e út ebbe a csodás jövőbe. Egy átalakulás-sorozatot kellene ugyanis felvázolni: „holnap ez legyen, holnapután az legyen - és nyolc év múlva odaérünk". De nem ezt kapjuk, hanem a folyamat legvégét, amiről nem tudjuk eldönteni, reális-e vagy csak egy fantazmagória.

Amikor az ember házasságot köt, tele van jóindulattal és hőn áhítja, hogy minden csodálatos legyen. De ez nem biztos, hogy bekövetkezik. Mert nem abból indul ki, hogy milyen ő, és milyen a felesége. Szemet huny a felett, hogy a másiknak milyen rossz tulajdonságai vannak. Azt gondolja: „Majd megváltozik! Majd én ránevelem". És elkezdődik az a harc, ami a másik megnevelését célozza, és ami teljesen reménytelen, mert: egyrészt én nem akarok megváltozni, másrészt azt akarom, hogy ő változzon meg. Azok a sikeres kapcsolatok, amelyekben el tudom fogadni a másikat olyannak, amilyen. Örülök annak, hogy esetlen, rendetlen, mert a jó tulajdonságai ezt kompenzálják és semmi változtatnivalóm nincsen rajta. Ha ő is így van ezzel, akkor ez egy harmonikus kapcsolat.

Annak ismerete, hogy mit várhatok el egy adott helyzetben magamtól és másoktól, nagyon fontos. Mindenféle baromságra megtanítjuk a gyerekeinket, de erre nem. A nagycsaládokban sem tanítottak ilyet, de ott meg lehetett tapasztalni. Ha valaki megszületik, rögtön elkülönített helyekre kerül - bölcsődébe, óvodába, iskolába -, hogy lehetőleg ne lásson semmit az életből. És akkor szembesül a saját ösztöneiből fakadó viselkedéssel. Ez egy nagyon primitív formája a kulturálódásnak. Olyan, mint amikor az őserdőben elkezdődött az emberré válás: nem tudunk semmit, de itt vagyunk, jönnek a sakálok, védekezni kell! Ebből a helyzetből néhány százezer év alatt lesz valami. De egy gyerek esetében húsz-harminc évről van szó, és egyszerűen nem fér bele, hogy mindent a saját bőrén tapasztaljon meg: ha irigy, arra ráfázik, ha folyton beleköt valakibe, akkor beverik az orrát. Hiányzik a szociális kapcsolatokra vonatkozó elemi információ, ezért neurotikus a társadalom.

(fotó: Danyi Gábor)

 

Etológia előadások után sokszor előfordul, hogy körbevesznek a fiatal párok, és olyanokat kérdeznek, amiket egy védőnőtől szoktak. Megtisztelve érzem magam, lelkesen válaszolok, de igazából szörnyülködöm! Egy felnőtt ember az anyaság küszöbén, és halvány fogalma sincs, mire számítson! A kórház mesterséges intézmény, ahol fő a biztonság, és nem az, hogy valaki jól érezze magát. És mihelyst egy anya elhagyja a kórházat, már senki nem törődik azzal, hogy mi lesz a babával, mert ez magánügynek számít. Hogy kell megfogni egy gyereket, hogy ne bicsakoljon ki a feje? - erre senki nem tanít meg egy anyát. Ez egy olyan ismeret, amelynek társadalmilag kellene hagyományozódnia, de már évszázadok óta nem hagyományozódik. Azzal, hogy a munkahely elkülönült a családi élettől, és minden más-más térben történik, megosztott lett a társadalom. Az ősi közösségekben minden egy helyszínen zajlott: ott születtek, ott dolgoztak, ott haltak meg. Aki itt eltöltött három-négy évet, az mindent látott. A mi társadalmunkban nem látunk embereket meghalni, csak a tévében! Folyik a vér, de tudjuk, hogy az csak paradicsomlé, a videojátékokban meg kitudja, hány életünk van. Az ember egy végtelen pályát képzel el magának, és aggódik amiatt, hogy megváltozhatnak a dolgok. Fél, hogy meg fog öregedni. Azt képzeljük, az a normális, ha minden változatlan. De ez nem igaz, éppen ezért rengeteg a frusztráció és az elégedetlenség. Az embernek életciklusai vannak! Nagyon nagy baj, ha nem tudjuk elfogadni, hogy változunk, ha nem fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk

 

Azt mondják, a cégek, vállalatok emberi személyiségtípusokkal rendelkeznek. Ezek mennyire változtathatók? Mennyire lehet „humánusabbá" tenni egy gazdasági szervezetet?

  

Ez változtatható lenne. Csakhogy egy normális közösség - egy család, vagy egy archaikus társadalom - központi célja saját stabilitásának kiépítése és megőrzése. Egy közösség tagjai közös akciókban vesznek részt, közös hiedelmekkel rendelkeznek, közös konstrukciókat készítenek. Az itt zajló folyamatok mind azt szolgálják, hogy a közösség burka megmaradjon és védelmet nyújtson. A modern vállalatok nagyon gyakran próbálnak közösséget formálni saját magukból, csak egyetlen lényeges dolgot felejtenek el - és ez mindig meglátszik azon, amit csinálnak -, hogy a vállalat nem egy stabilitást célzó szervezet, hanem egy olyan érdekközösség, amelynek az érdekei kívül esnek saját magán. A tulajdonosnak az az érdeke, hogy a dolgozó, mint a közösség feltételezett tagja, agyondolgozza magát, mert ha nem teszi, akkor kirúgják. De egy olyan közösség, ahonnan kirúgják az embert, az nem közösség! Ezek inkább pszeudo-közösségek, amelyek ideig-óráig akár kellemesek is lehetnek. De próbáljon csak meg valaki úgy viselkedni, mint egy igazi közösségben! Nos, az meg fogja tapasztalni, hogy ez nem működik!

 

Vannak-e még általános emberi értékek, vagy jobb volna az értékek evolúciójáról beszélnünk?

 

Egy kultúrában mindig megformálódnak értékek, amelyek hiedelmeken alapszanak. A mindennapi tevékenységek fölött értékkategóriákat találni: meg lehet állapítani, hogy egy közösség a nyugalmat tekinti értéknek, egy másik pedig az állandó harcot. A modern társadalomban ezek az apróbb közösségek felbomlottak és folyamatos értékválság következett be, ami annyit jelent, hogy az értékek állandóan változnak - ezt lehet evolúciónak is tekinteni. Mindenki megpróbálja az értékeket befolyásolni, és egy reménytelenül átláthatatlan rendszer jön létre. Míg egy klasszikus régi kultúrát az értékei jellemeznek, addig a modern kultúrában politikai, hatalmi érdekek szólnak a mellett, hogy értékeknek tüntessünk fel bizonyos dolgokat, és ha így teszünk, egy bizonyos érdek szolgálatába állunk. A média - említettem, hogy minden állampolgár átlagban napi öt órát néz tévét - rendkívüli mértékben befolyásolja, hogy az emberek mit fognak értéknek tekinteni. Ráadásul ez nem olyan egyszerű, hogy elhatározom, mi lesz az érték, aztán megfelelő propagandával és pénz beleölésével az is lesz belőle. Az értékek jórészt kiszámíthatatlan és részben ismeretlen folyamatokon keresztül válnak értékké.

 

Az értékek változékonyságának remek mutatója a politika.

 

Amikor '56-ról beszélnek, soha nem kerül szóba a Petőfi Kör. A rendszerváltás utáni húsz évben egyszer sem hallottam ezt a nevet, pedig onnan indult a forradalom. A forradalom nem úgy esett, hogy az egész rendszert utáló emberek felborítottak mindent, hanem úgy, hogy voltak, akik azt mondták, ezt a rendszert lehetne jól is csinálni. Lassan az állami gondoskodás, a díjmentes egészségügy stb. értékké lettek, függetlenül a politikai disznóságoktól, és függetlenül a negatív értékektől, attól, hogy lecsukhatnak, elvihetnek, hogy ki vagyok szolgáltatva a rendszernek. A rendszerváltás fordulata az volt, hogy kimondtuk, legyen szabadság és demokrácia. Ezek lettek az új értékek. Az MSZMP-n belül eleve létezett egy reformkommunista irányzat, de amikor az új helyzet kialakult, ahelyett, hogy felvállalták volna, hogy ők a régi rendszert akarják csinálni, csak jobban - az egy elfogadható álláspont lett volna! -, elnevezték magukat szociáldemokratáknak. Csináltak egy olyan pártot, ami tökéletesen a régi maradt, de közben azt gondolták, hogy majd főnixmadár módjára, egyik napról a másikra szociáldemokrataként születnek újjá. De egy szociáldemokrata pártnak be kell épülnie a társadalomba - ez egy sok évtizeden keresztül tartó folyamat! Most, hogy az utódpárt szinte teljesen összeomlott, világossá vált, hogy a folyamat nem így zajlott.

A demokrácia meg a nagy szabadság mellett senki nem vette észre, hogy azokat az értékeket, amelyek az előző rendszerben keletkeztek az állami szereppel kapcsolatban, nem lehet felülírni azzal a mondattal, hogy „mostantól mindenki magáról gondoskodik". Orbán Viktor - akinek remek politikai érzéke van - ráérzett a társadalomban rögzült értékekre, vagyis arra, hogy teljesen mindegy, hogy a sallang micsoda, benne kell lennie azoknak a passzusoknak: „téged nem tesznek ki a lakásodból", vagy „kapsz ingyen oktatást és orvost". Mert az emberek többsége az előző rendszerben is kapott, és számukra ez érték! Ha mindez terítékre került volna, akkor mindenki számára sokkal tisztábban és világosabban körvonalazódik, hogy mi az, ami az elmúlt rendszer értékeiből reálisan megőrizhető vagy megvalósítható a demokrácia keretei között. Azok, akik beszélnek az értékekről, rendszerint egy nagyszájú csoport, kisebbség. Az, hogy szélsőséges liberális értékek kerültek bele a törvénykezésbe, nem azért történt, mert az egész ország így akarta, hanem mert egy nagyon aktív liberális csoport hangosan követelte. Attól, hogy nem az egyik értéket választják, attól még a másik is megvan. Innen adódnak a modern társadalom problémái. A különböző értékek követői gyakran konfrontálódnak, de a mögöttes értékek nagyon ritkán artikulálódnak. Ha így történne, nagyon világos volna: ezek ezt akarják, azok meg azt. Az érdekek, a vélt és a valódi értékek konfúz kavarodásában rettenetesen nehéz eligazodni.


 

Mi a baj a médiával és az értékekkel?

 

Amikor a Harvard Egyetem egyik biokémiai laborjában dolgoztam, mindenféle újságokat vásároltam magamnak, csak úgy. Egyszer vettem egy Black Pantert, amelyben minden nap megjósolták, hogy a fehérek torkát el fogják vágni, a polgármester lógni fog New York legmagasabb fáján, és jön a fekete forradalom. Egyik nap bent felejtettem az asztalomon ezt az újságot, és meglátták a kollégák. A rémült arcokat, amiket ezek vágtak! „Te ilyeneket olvasol?!" - kérdezték. „Igen, még csak most jöttem" - válaszoltam. Dadogtak, amikor mondták: „De hát ilyet rendes ember nem olvas!" Olyan volt a szituáció, mintha leányiskolában pornóújságot találtak volna az iskolapadon.

Ilyen nálunk nem fordulhatna elő! Nem tudjuk, hogyan kezeljük a médiát. Bárki bármit ír, és az bárhol jelenik is meg, ugyanolyan súllyal esik a latba. Pedig nem mindegy, hogy ha valaki zsidózik a sarkon, akkor az rögtön megjelenik-e minden újságban, az egyikben elismerően, a másikban megrovóan; vagy azt mondja-e a szerkesztő: „itt ez a mosdatlanszájú barom, de hogy kerülhetne a gyalázkodása az én újságomba, amelyet jó tollú, rangos újságírók írnak?!"

Az ember szeret káromkodni, de ha a mindennapi életünkbe bevisszük az összes altesti élményünket, akkor nem biztos, hogy a jó megoldást választjuk. Minden kultúra egy szinteződést hozott létre, amelyben a trágárságnak is megvan a maga helye. Amikor ezek a szintek nagyon megmerevednek, mindig jön egy hullám, amikor a színpadról is „lófaszokat mondanak", és ez nagy feltűnést kelt. Persze, mert merev a rendszer! De amikor ez a sokk átfut, akkor a szintek elkülönülése újra megindul. Elegünk lesz a trágárságból, és megmutatjuk, hogy e nélkül is lehet: mennyivel izgalmasabb csak utalni rá. Aztán eltelik húsz-harminc év, és a folyamat kezdődik elölről. Ez minden kultúrában megtalálható, csak régen lassan, száz években volt mérhető, ma gyorsabban zajlik.

 

Hogyan látja különböző tudományterületek értékviszonyait? Milyen értékeket képviselnek a humán és milyeneket a természettudományok? A pedagógiában - egy olyan tudománynál, amely valahol a határon táncol - lassan már minden arról szól, hogy belép a tanár az osztályterembe, és ott számokkal, skálákkal, grafikonokkal kell tudni mérni a pedagógiai értéket, a tanár teljesítményét éppen úgy, mint a diákét. Mi történik akkor, ha egy tanár - mert talán ettől jó tanár a tanár - a szünetben mond egy jó tanácsot a diáknak, aki húsz év múlva fogadja meg azt. Ez az, ami már nehezen mérhető.

 

Ez biztos, hogy nem mérhető. Süle tanár úr, a magyartanárom gyermekbénulásból kifolyólag sánta volt. Nagyon rossz osztály voltunk, a legtöbb tanárnál disznólkodtunk. Ha a lépései zaját meghallotta az osztály, már vigyázzban állt. Nagyon szigorú tanár volt, de nagyon szerettük. Elmesélte nekünk - még hatvan év távlatából is emlékszem rá - hogy nagyon szegény, paraszti családban nőtt fel, tizennégyen voltak testvérek és az apjuk egyszer savanyúcukrot hozott a vásárból. Amikor Süle tanár úr ezt elmesélte, annyi idős lehetett, mint én most. De még akkor is emlékezett, ki milyen színű savanyúcukrot kapott! Mert ez csak egyszer fordul elő az életben! Úgy mesélte el, hogy nekem ma is borsózik tőle a hátam. Ez az, amiről itt szó van: a jó tanárt nem nagyon lehet mérni.

 

Egyébként csak Magyarországon szokás a bölcsészetet tudománynak tekinteni. Külföldön a 'humanities' kifejezést használják a bölcsésztudományokra, és a 'sciences' foglalja magába a természettudományokat. Ez nem degradáció. Nálunk talán az átkos rendszer következménye az a nézet, hogy mindent materialista világnézet alapján kell szemlélni, és a bölcsészetnek is tudománnyá kell lennie. De ez egy erőszaktétel volt.

A természettudományok igazságkritériuma a gyakorlat. Lehet mindenféle elméletem, amivel nem különösebben törődnek a kollégák, de ha ez alapján be lehet bizonyítani valami gyakorlati dolgot, a bizonyítást meg lehet ismételni, akkor nekem igazam van! Ez egy bevált módszer, ettől ég a villany, ettől megy az autó. Karl Popper a falszifikáció fogalmával különíti el a tudományos elméleteket, mondván, hogy ezek előre meghatározott módon cáfolhatók.

A bölcsészettudományok körébe egy csomó olyan (kulturális) érték tartozik, amelynek a 'sciences' értelemben vett tudományokhoz semmi köze. A humán tudományok igazságfogalmának egészen más természete van: más kritériumok alapján működik. Relatív, hiszen az adott korban, az adott kultúrához való viszonyulásban derül ki, hogy igazam van-e vagy sem. Ez jól látszik a történelemtudomány esetében: minden történelmi eseményt és régebbi kort a jelen kor kultúrájához illesztve illik tárgyalni. A történész nem azért dolgozik, hogy jobban megismerjen valami letűnt tárgyat, elmúlt kort, hanem azért, hogy beépítse azt saját korának gondolkodási struktúrájába és kulturális rendszerébe. A történettudománynak csak egy elenyésző szeletét teszik ki a nem is mindig elégséges adatok, a nagyobb rész pedig abból áll össze, hogy mit állítunk ezekről, vagyis milyen megvilágításba helyezzük az adott történelmi eseményt és milyen értékeket kapcsolunk hozzá. Az ilyen állításokat nem lehet tudományos értelemben falszifikálni.

Lehet látni ezt a különbséget, amikor bölcsészek és természettudósok vitatkoznak. A természettudósok mindig az utolsó álláspont alapján tudnak vitatkozni. Ha viszont egy bölcsész vitatkozik, az kétezer évre megy vissza. Nem lehet azt mondani, hogy „megcáfolták, kérem, ezt a filozófiát." Nagyon különböző, önmagukban koherens struktúrákat ugyanis nem lehet egy másikkal semlegesíteni. Természettudósként elmondhatom, teljesen érdektelenek számomra a '30-as évek elméletei, Arisztotelész meg aztán végképp, mert ő azt hitte, hogy a légynek négy lába van, ugyanis lusta volt megszámolni. Egy természettudományos elmélet pillanatok alatt elavul, egy filozófia azonban nem.

 

Darwin születésének a 200 éves, A fajok eredetének a 150 éves évfordulóját ünnepeljük. Milyen mértékben változtatta meg az evolúció elmélete a filozófia kétezer éves történetét, és a humán tudományok önszemléletét?

 

Az evolúciós gondolat bekerült a mindennapok világába. Darwin színrelépése előtt egy istenhitre alapozott, változatlan világrend uralkodott. Amerika felfedezésével kiderült, hogy vannak furcsa népek, akik egész más körülmények között élnek, mint az európai ember. Ebből az az elképzelés adódott, hogy ugyan ők is emberek, de primitívek, tehát van társadalmi fejlődés, és a különböző társadalmak az európai kultúra felé fejlődnek. A társadalomtudományokból származik tehát az a gondolat, hogy van fejlődés. Ez a gondolat úgy került át a természettudományok körébe, hogy fosszíliák kerültek napvilágra, amelyek bizonyos helyeken nagyon hasonlítottak a már meglévő fajokhoz, máshol meg már egyáltalán nem. Vagyis: a fajok sem állandók! De ez már nagyon komoly állítás volt, amely dogmatikai problémákba ütközött. Megdöbbentő és felháborító volt azt képzelni, hogy Isten ne tudta volna rögtön, tökéletes formájában megteremteni a világot. Ha mégsem tudta és a teremtés folyamatos, akkor miért nem jelennek meg új állatfajok?

A fajok változásának kérdését oldotta meg Darwin. Egyik tanítványom nemrégiben fordította újra A fajok eredetét. Sehol sem kellett olyasfajta lábjegyzetet fűzni az egyébként igen vastag könyvhöz, hogy „ezt rosszul gondolta Darwin". Ez azért csodálatos, mert ha megnézzük a korabeli szerzők munkáit, tele vannak éktelen baromságokkal. Darwin viszont valami különleges adottságnál fogva olyan állításokat tett, amelyek tényleg igazak maradtak. Nem egy összecsapott munka volt, harminc évig ült rajta Darwin, nagyon alaposan átgondolta, de akkor is megdöbbentő, hogy lehet valakinek ehhez ilyen tehetsége. Talán maga az evolúciós elv védte meg őt az akkor még kézenfekvőnek tűnő, de azóta elavult magyarázati lehetőségektől.


 

Nemrég tartott előadást a Mindörökké evolúció előadássorozat keretében az evolúció történetéről. Elhangzott, hogy evolúciós sikertörténet az ember. Hol tart, illetve mi lesz a következő állomása a folyamatnak?

 

Ehhez tudni kell, hogy a siker definíciója a biológiában a sok nemzedéken át tartó magas létszám. Vagyis utólag lehet csak megmondani, hogy egy faj sikeres volt-e vagy sem. Ha az ember stabilizálni tudja magát, és sikerül még pár ezer évig élnie, akkor az emberi faj sikeres pályát fog leírni. Ha száz éven belül összeomlik minden, akkor sikertelent. Az a probléma, hogy nem ismerjük még eléggé az embert. Lehet látni, hogy a kis közösségekre vonatkozó ismereteink nagyon sokat segítenek, de a hétmilliárd egyed egészéről nagyon keveset tudunk, ezért nem szabad elhamarkodott következtetést levonni.

 

Melyik forgatókönyv a reálisabb? Száz éve van az emberiségnek vagy százezer?

  

Én optimista vagyok. Hétmilliárd egyed másképp viselkedik, mint ahogy eddig képzeltük. Ez azt jelenti, hogy ilyen tömegben apró tulajdonságok - amelyeknek egyébként nem tulajdonítottunk különleges jelentőséget - komoly eseményeket befolyásolnak. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi lesz. Több jele van annak, hogy jól is alakulhatnak a dolgok. Nem dobták le a harmadik atombombát. Annak idején abban sem reménykedtünk, hogy megérjük a keleti blokk összeomlását, vagy azt, hogy véget ér a hidegháború. Nem reméltük, hogy leomlik a berlini fal, és mégis megtörtént. Rengeteg olyan dolog van, amely egyik napról a másikra következik be, de nem úgy, ahogy az ember várná. Talán meg lehet úszni a jövőt. Igazolt tény, hogy a találmányok számának növekedése a populáció növekedésével magyarázható: minél több ember él egy kultúrában, annál több az invenció. Rengeteg olyan csodálatos dologra számíthatunk, ami még nincs feltalálva, de lesz! Körülöttünk - és talán bennünk is.

 

Az interjút Danyi Gábor készítette.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bookfenc.blog.hu/api/trackback/id/tr202232824

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.