HTML

Bookfenc

Friss topikok

  • kovi1970 (törölt): Sam Harris az egyébként megfontolandó gondolatait, kevélységével rombolja. Több tiszteletet kelle... (2014.01.22. 18:36) Egy ateista naplója

Archívum

Linkblog

Fordulat az olvasásban

2010.08.19. 11:37 Costo

Kosztolányi öröksége – Beszélgetés Szegedy-Maszák Mihállyal

Címkék: interjú kosztolányi dezső pardon lengyel andrás kritikai kiadás szegedy maszák mihály

Hol tartanak a Kosztolányi kritikai kiadás munkálatai? Milyen problémákat vet fel a szövegkiadás és a nyugatosok kora? Miért nehezen megalapozható vélemény Kosztolányi Dezsőt a fasizmussal összefüggésbe hozni? Milyen értékeket vallott ő maga és vállalhatók-e ezek nyugodt lelkiismerettel? Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténésszel beszélgettünk.

 

Miért nem készült eleddig Kosztolányi életművét feldolgozó kritikai kiadás?

 

A válasz nagyon egyszerű: nagyon kevés magyar írónak van kritikai kiadása. És Kosztolányi sokáig nem számított igazán élvonalbeli, jelentős írónak. De nagyon sokaknak nincs, nemcsak neki.

 

 

Mikor értékelődött fel annyira Kosztolányi, hogy „megérdemeljen" egy kritikai kiadást?

 

Ezt nehéz megmondani. Lényegében az 1956 utáni időszakban indult el ez a folyamat, fokozatosan és lassan. Az Édes Anna megjelent, de csonkítva, Kosztolányi bizonyos művei azonban nem jelentek meg. Réz Pál kiadásában számos szöveget vagy szövegrészletet ki kellett hagyni.

 

 

Milyen problémákat vet fel a Kosztolányi kritikai kiadás?

 

Nagyon sok félét. Az egyik legsúlyosabb kérdés, hogy a kort nem nagyon ismerjük.  Kosztolányi nagyon sok felé érdeklődő, gyorsan tájékozódó író volt. Ezért a társtudományok eredményeit is föl kellene használnunk. Vannak eredmények, de nem elégségesek. Történettudományi, sajtótörténeti, gondolkodástörténeti, eszmetörténeti, társadalomtörténeti szempontból nagyon sok mindent nem tudunk, hasonló a helyzet a társművészetek történetével is. És vannak eszmei, ha úgy tetszik, ideológiai, sőt politikai kérdések is, amelyek igen kényesek.

 

 

Ennél összetettebb problémakört nem is lehet elképzelni.

 

Kosztolányi korosztályából nem nagyon van olyan szerző, akinek a munkássága ennyi féle kérdést vetne föl. Kosztolányi zongorázott, a zene tehát valamennyire érdekelte, ugyanakkor a képzőművészet iránt is érdeklődött. Nagy Balogh János magyar festőt gyakorlatilag ő fedezte föl. Évtizedekkel később, az 1956 utáni időszakban, mikor Németh Lajos a monográfiáját írta Nagy Balogh Jánosról, ebből az úttörő tanulmányból tudott kiindulni, annak ellenére, hogy Kosztolányinak nem a művészettörténet volt a szakmája. Nem említettem a színházat. A színházról is nagyon sokat írt. Ellentétben némely szakemberek korábbi véleményével, őt nem csak a színész érdekelte és nem csak a szöveg, hanem a rendezés is. Többször kifogásolta, hogy Magyarországon a rendezéssel bajok vannak, nem veszik elég komolyan. 

 

 

Ha egy életmű ennyire sokfelé ágazik, hogy kell elképzelnünk a munkamenetét az erre irányuló kutatásnak és szövegközlésnek?

 

Remélem, hogy ez a kutatás folytatódni fog, ami túlnyomórészt anyagi kérdés, állandóan újra kell pályázni. Ez azt is jelenti, hogy egy nagyon hosszú kutatási folyamatról van szó - én már biztosan nem érem meg a végét. Sorban próbálnánk bizonyos köteteket megjelentetni. A kései beszélgető-füzetek kötete gyakorlatilag elkészült. Két regénynek a kritikai kiadása folyamatban van. Tulajdonképpen a műfordításai egy részének a sajtó alá rendezése úgy szintén.

 


 

 

Visszautalok Kosztolányi érdeklődésének sokszínűségére. Tudott dolog, hogy a nem európai kultúrák is érdekelték. Nem eredetiből, de mint kiderült, jelentős fordításokból készítette a kínai és japán műfordításokat, sőt voltak kapcsolatai nyugaton élő, de Távol-Keleten született költőkkel is, akiknek a tanácsait figyelembe vette. Az, hogy valaki nemcsak az európai irodalom iránt érdeklődött, teljesen példátlan dolog volt, még a - mindannyian tudjuk - nagyon jelentős Nyugat folyóirat körében is. Ezeknek a műfordításoknak a kritikai kiadása nagyon súlyos szakmai kérdéseket vet föl.

Azután elég sok névtelenül megjelent szöveg van, amelyeknél nagyon óvatosan kell eljárnunk. Végső soron az álláspontom az - és ez nyugati, jelentős kritikai kiadások készítőinek is az álláspontja -, ha egy cikk nincs névvel jelezve, akkor ezeket egészen másként kell felfogni, mint azokat a cikkeket, amelyekhez név tartozik. És a helyzet ezzel sincs teljesen tisztázva. Pillanatnyilag két olyan szövegről tudok, amelyek Kosztolányi Dezső néven jelentek meg, nem magyarországi lapokban, de magyarul, és szinte biztos vagyok abban, hogy egyiket sem Kosztolányi írta. Kosztolányi életében jelentek meg, ő valószínűleg nem tudott róluk. Aztán az is nehéz kérdés, hogy a műveknek különböző változatai vannak, sokszor az utókor kiadásai nem teljesen hitelesek, ki kell javítani bizonyos szöveghelyeket.

 

 

A szövegkiadásnak milyen modelljét szándékszik követni a Kosztolányi-kritikai kiadás? Született-e már konszenzus ezen a téren?

 

Biztos, hogy lesznek fogyatékosságai ennek a szövegkiadásnak is, de igyekszünk az eddigi példákból okulni. Az teljesen nyilvánvaló, hogy nem lehet teljesen egységes a kritikai kiadás, mert némely szövegeknél olyan szempontokat is figyelembe kell venni, amelyeket más szövegeknél nem. Például a fordításoknál. Azért bizonyos alapelvekben már sikerült megegyeznünk. Igyekszünk annyira egységesek lenni, amennyire lehetséges.

 

 

Úgy hírlik, hogy hamarosan elkészül az Ön által írt Kosztolányi monográfia is.

 

Októberre ígértem a Kalligram Kiadónak, de még mindig dolgozom az utolsó fejezeteken. Bizonyos szempontból korán, bizonyos szempontból későn készül el ez a könyv. Korán, mert keveset tudok. Későn, mert évtizedekkel ezelőtt kezdtem Kosztolányival foglalkozni.

 

 

Említette a politikai vetületét az ügynek. A Kalligram folyóiratban zajlik egy vita ezzel kapcsolatban. Kosztolányi személyét vádak érték, voltak, akik a védelmére siettek. Megtenné, hogy összefoglalja, mi ez az ügy voltaképpen?

 

Lengyel András lényegében a fasizmussal hozta összefüggésbe Kosztolányi Dezsőt. Tagadhatatlan tény, hogy a Mussolini élete című könyvet Kosztolányi fordította magyarra. Bár az is lehet, hogy a fordítást csak felügyelte, és valójában egy Vidmar Antal (Antonio Widmar) nevű, fiumei születésű, kétnyelvű, a korban ismert szerző fordította a könyvet. De ez nem bizonyítható.

Kevésbé köztudott, hogy ezt a művet egy nagyon gazdag velencei zsidó családból származó Margherita Grassini Sarfatti nevű hölgy írta, aki hosszú időn keresztül a Duce élettársa volt. Ez a könyv a korai Mussoliniről szól. A könyv felénél járva érkezünk el az 1914-es történésekhez. Vagyis a könyv jelentős része arról a Mussoliniről szól, aki szocialista volt, a vezető szocialista olasz lap szerkesztőjeként dolgozott. Két vers is szerepel a kötetben, az egyik egy Mussolini által írt költemény, a másik egy népdalszerű szöveg. Miután az eredetiben is szerepeltek, Kosztolányi - mint a kötet egészét - ezt is lefordította. Az előbbi vers azonban az 1789-es forradalom kommunista vezetőjét, Babeuföt dicsőíti. Tehát a dolog nem olyan egyszerű, ahogy Lengyel András látja.

Egy fordító nem feltétlenül ért egyet azzal, amit fordít. Kosztolányi elég jól élt az írói hivatásból, nagyon sokat fordított olyasmit - például Paul Géraldy egyik verseskötetét -, amit nem is tekintett irodalomnak. A Mussolini életében, a fordításon kívül nem végzett munkát. A kötethez van egy bevezetés, amelyet azonban nem ő írt. A 20-as évek elején vagyunk, ebben az időben Mussoliniről a nyugati hatalmaknak is jó véleménye volt. Ezt a mai korból elég nehéz megérteni.

Az tény, hogy a proletárdiktatúra - azt hiszem a leghelyesebb, ha így beszélünk róla - és a békeszerződés, nagyon megviselte Kosztolányit. Egyik korai szövegében, az 1905-ös orosz forradalommal kapcsolatban megírja, hogy mélyen nem ért egyet a bolsevizmussal. 1919 második felétől az Új Nemzedék című jobboldali lapba írt névvel cikkeket. A már említett Nagy Balogh Jánosról szóló tanulmány - ezt a nagyon nehéz sorsú, mostoha körülmények között élt művészt akár proletárfestőként is említhetjük, minősítették is így egyébként - ugyancsak itt jelent meg. Vannak névtelen szövegek, az ún. Pardon rovat cikkei, ezzel kapcsolatban azonban nem lehet bizonyítani, hogy mi az, amit ő írt. Ebben az esetben meg kellene nézni a többi lehetséges szerző életművét, hogy azok hogy viszonyulnak ezekhez a cikkekhez. Tudtommal Kosztolányi se előbb, se később a Pardon cikkeihez hasonló írást névvel nem közölt.

Még egy nehéz kérdés - és ezt a Pardon rovat ürügyén fel szokták hozni - Kosztolányi álláspontja a zsidósággal kapcsolatban. Egyrészt nem lehet feltételezni, hogy Kosztolányi egész életében változatlan állásponton volt. Tény, hogy 1919-ben úgy gondolta - és ebben nem volt egyedül -, hogy a kommunista vezetésben túl sok a zsidó származású, és ezt ő nem tartotta helyesnek.

A Kosztolányi-könyv, amelynek a vége felé tartok, nem életrajzi monográfia lesz, így nem is nagyon akarok foglalkozni a magánéletével. Felesége néha még erősebben bírálta a zsidóságot, mint maga Kosztolányi. Ennek részben az volt az oka, hogy Harmos Ilona rokonságában volt, aki - miután 1919-ben elvették a házát - levetette magát az emeletről és meghalt. Ezt Kosztolányiné meg is írta.

A magyarországi zsidóságnak volt egy része, amely nem értett egyet a proletárdiktatúrával, sőt, teljesen elhatárolta magát tőle - és itt nemcsak nagytőkésekre kell gondolni. Vagyis a magyarországi zsidóság nem volt egységes. Kosztolányinak voltak zsidókat bíráló megjegyzései, amelyeket azok, akiknek a családja érintett volt az 1944-es tragédia borzalmaiban, nyilvánvalóan különösen érzékenyen olvashattak. Hozzá kell tenni azt, hogy zsidókat bíráló vélemények más korabeli magyar íróknál is találhatók. Móricz Zsigmond naplójából egy-két évvel ezelőtt megjelent egy rész, amely némelyeket meglepetésként ért, de emlékezetes Ady Endre A duk-duk affér című cikke is. A kort kellene jobban ismernünk, és a Kosztolányi kritikai kiadás szempontjából hátrány, hogy a Horthy-korszakkal a történészeink hosszú ideig viszonylag keveset foglalkoztak, mert kényes területnek számított. Ezért az alapkutatások, a sajtótörténeti ismeretek hiányosak. Nem tudunk túl sokat a korszak kiadóiról, folyóiratairól, napilapjairól.

 

Azért is veszélyes, ha valakit az antiszemitizmus vagy fasizmus jelzőjével illetünk, mert a fogalmak státusza, jelentése nem állandó. Az antiszemitizmus kifejezés például radikálisan megváltozott a Holocaust után. Milyen lábjegyzettel kellene ellátni ezeket a fogalmakat, ha már használjuk őket?

 

Az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus nem volt azonos. Amennyire tudom, a Duce korai éveiben semmilyen zsidóellenességet nem képviselt. Említettem, hogy Sarfatti is zsidó származású volt. A zsidóellenességet tulajdonképpen Hitler kényszerítette rá Mussolinire - ami persze nem menti fel őt. Ez már a harmincas évek második felében történt, mikor Kosztolányi már nem élt. Jellemző, hogy a Duce kérésére Sarfatti Argentínába megy, ott él, csak 1945 után tér vissza Olaszországba.

A nemzetiszocializmus kezdetét megéli Kosztolányi, s noha már beteg, néhány cikkében egyértelműen elítéli a könyvégetést, magát a nemzeti szocialista mozgalmat is. Általában ő mind a bal, mind a jobb oldaltól igyekezett távol tartani magát, s ahogy ez ilyenkor lenni szokott: balról és jobbról is bírálták. A húszas évek közepére Kosztolányi igyekezett függetleníteni magát minden politikai mozgalomtól. Ha valahogyan jellemezni próbálta magát, akkor azt írta, hogy anarchista. Nem robbantó anarchista; anarchista. Lényegében a művészet politikamentességére esküdött föl.

 


Minél többet olvas tőle az ember, minél jobban ismeri az életművet, annál árnyaltabb lesz a róla kialakított kép. Tudott dolog, hogy az avantgárdot, a futuristákat becsülte. Kassák Lajos első verseskötetéről nagyon elismerően írt. Kassák szocialista volt. Egy késői nyilatkozatában azt mondja Kosztolányi, hogy ha a legjelentősebb élő magyar írókat kellene megneveznie, Kassák okvetlenül köztük lenne.

A népi mozgalommal nem igazán rokonszenvezett. Politikailag ugyan semleges volt, de művészetszemléletében nem állt közel a népi mozgalomhoz. Ennek ellenére - és talán itt kell a közvélekedést némileg módosítani - van olyan nyilatkozata, amelyben népi írókat méltat, még olyanokat is, akikkel eszmeileg szinte semmiben nem értett egyet. Erdélyi Józsefet megnevezi, mint az egyik jelentős, nála fiatalabb költőt, sőt még másokat is megemlít. Illyés Gyulával kétségkívül volt egy vitája. Illyéstől - hangsúlyoznom kell - nagyon szép gesztus volt, hogy Kosztolányi halála után vállalkozott Kosztolányi cikkeinek kiadására, mert belátta, hogy Kosztolányi a magyar nyelvet nagyon szerette és bár nem gondolta azt, hogy a magyar művelődés a népi művelődésből vagy kultúrából építhető föl, ez nem gátolta abban, hogy másféle magyarságtudatot nagyon erősen képviseljen. A Számadás kötet - amely Kosztolányi utolsónak tekinthető verseskötete, noha nem önállóan jelent meg, hanem az összegyűjtött verseinek az utolsó részeként - a magyarságtudatra vonatkozó verseket is tartalmaz. Kosztolányi élesen bírálta Antoine Meillet híres francia nyelvészt, aki lebecsülte a magyar nyelvet. A Lenni vagy nem lenni című nagyon híres, nagyon szép, hosszú esszéjében Széchenyi István grófban jelölte meg magyarságtudatának fő forrását. Széchenyi naplójának teljes kiadása azokban az években jelent meg. Kosztolányi nagyon szerette Széchenyi műveit.

Erős magyarságtudata volt, amely nem volt azonos a népiekével. Nem volt igazán azonos Márai Sándoréval sem, Márai kicsit szűkebb polgári értékrendet vallott. Kosztolányi  nyitottabb volt, az ő világába belefért Erdélyi József, de Kassák Lajos is. Jellemző egyébként, hogy egyetemista koromban - amikor nem gondoltam, hogy Kosztolányival fogok bíbelődni - Kassákkal foglalkoztam, és ezért felkerestem néhány, akkor még élő jelentős írót. Feltűnő volt, hogy olyanok, akik egymásról tudomást sem akartak venni, vagy nagyon szidták egymást, Kosztolányiról teljesen elismerően nyilatkoztak. Kassák mindig a legnagyobb szeretettel beszélt róla. Másokat is említhettem volna: Ottlik Géza rendkívüli módon becsülte Kosztolányit, de Gyergyai Albert is, pedig őt egy ízben megbírálta Kosztolányi - igaz, nevét nem említette. Németh László volt az egyike azoknak, akik korán felismerték az értekező Kosztolányi jelentőségét, cikkeinek értékeit.

 

 

Kirajzolódik-e valamifajta új kép Kosztolányiról? Átértelmeződik-e a helye, szerepe, alakja az irodalmi kánonban?

 

Ezt én nem tudom megjósolni, sok tényező hat arra, hogy melyik írónk van előtérben, melyik kevésbé. A most készülő könyvemben sem próbálom azt az álláspontot képviselni, hogy ő a legjelentősebb a 20. század első felének írói közül, de azt merem állítani, hogy nem sok magyar író van, aki egyaránt írt jelentős verset és jelentős elbeszélő prózát is. Babits költészetéért szívesen síkra szállok, a prózájáért már nem. Nem hiszem, hogy túlzottan sokan próbálnának a mellett érvelni, hogy Móricz Zsigmond versei kiválóak. Kassáknak annak idején megmondtam, hogy nem szeretem a regényeit, mert nincsenek jól megírva. (Érdekes módon ő ezt türelemmel meghallgatta, tudomásul vette, nem kiabált velem, pedig zöldfülű egyetemistaként merészeltem a Mesternek ilyet mondani.) Kosztolányinak is sok rossz verse van, nagyon egyenetlen költő, de Tandori Dezsőnek azért talán igaza van, hogy legtöbb versében található érték. A prózai művei közül sem minden remekmű, de kevesen írtak ilyen szépen magyarul. Azt hiszem, hogy ha a magyarság fennmarad - én nagyon szeretném, ha fennmaradna -, a változó világban Kosztolányi öröksége viszonylag nyugodt lelkiismerettel lesz vállalható.

 

 

Elég sok nemzetfelfogásról, nemzetértelmezésről esett szó. Ugyanakkor a 20. század zűrzavaros történelméről képtelenek vagyunk koherens, kilengésektől mentes értelmezést kialakítani. Pedig talán fontos volna. Mi lehet a tétje ennek?

 

Ez borzasztóan nehéz kérdés. A 20. század első fele zűrzavarosabb volt Magyarországon, mint én gondoltam volna korábban. Azt hiszem, hogy az akkori magyar írótársadalom - és próbálok óvatosan fogalmazni - több nagy értéket hozott létre, mint a későbbi. Ezért részben a történelem okolható. A két háború közötti irodalmi élet sokszínű volt, sok egyet-nemértéssel, de még mindig jobban összetartozott, mint a mi, sajnos megosztottabb világunk. Ennyiben talán a jövő szempontjából intő példa lehetne.

Kosztolányi a nyelvből indult ki. Mikor Amerikában tanítottam, elég sok amerikai magyarral találkoztam, aki keveset tudott már magyarul, de például magyarosan főzött. Én nagyon tisztelem, ha valaki magyarnak vallja magát, még akkor is, ha nem tud magyarul. De nem nagyon látom a mélyebb értelmét annak, ha valaki a nyelv nélkül képviseli a magyarságot. Elfogadom Kosztolányi nyelvi megközelítésű nemzetfelfogását. Egy magas műveltséggel rendelkező, a magyar nyelvhez kötődő kultúrában vélem fölfedezni a magyarság túlélésének lehetőségét.

 

 

Az interjút Danyi Gábor készítette.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bookfenc.blog.hu/api/trackback/id/tr62232795

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.