HTML

Bookfenc

Friss topikok

  • kovi1970 (törölt): Sam Harris az egyébként megfontolandó gondolatait, kevélységével rombolja. Több tiszteletet kelle... (2014.01.22. 18:36) Egy ateista naplója

Archívum

Linkblog

Fordulat az olvasásban

2010.08.19. 12:08 Costo

Könyvek könyve – (Geert Kimpen: A kabbalista)

Címkék: könyvajánló geert kimpen a kabbalista

„Néha az az érzésem, hogy egy regényhős vagyok egy olyan könyvből, melynek az utolsó oldala már meg van írva.”– mondja Chájim, a kabbalista. „És persze kíváncsi vagy, hogyan végződik?” – kérdezi tőle Ábrahám, a gazdag textilkereskedő. „Hát persze. De mégse szeretném megnézni, mi van az utolsó oldalon, mert azzal elrontanám az olvasás örömét, pedig igen vastag a könyv.” – válaszolja erre Chájim.

 

 

 

 

 

 

Vannak könyvek, ahol nem érdekelne, mi áll az utolsó oldalon. Vannak könyvek, amelyeknél igen, de átlapoznám a közbülső kétszázhuszat. Geert Kimpen könyvében azonban Chájimnak van igaza: (egyrészt valóban egy regény szereplője, másrészt) az olvasó – akit az első húsz oldal alatt bekerít, aztán villámgyorsan a hetvenedikre repít a történet – borzasztóan kíváncsi, mi áll az utolsó lapon. De az is igaz, hogy a világért sem nézné meg, hogyan fejeződik be a történet, a könyv sodrásában eszébe sem jut ezen gondolkodni. Ritka az a könyv, amelyben a lapozás olyan, mint egy érzéki szerelmi aktus mozdulatai – olyan, mint szeretkezni Francescával? –; az ember minden percét ki akarja élvezni, és bár nagyon várja a véget, egy percig sem siettetné a mozdulatok ritmusát. Átadja magát a másiknak, és a pillanattal törődik, amelybe sűrűsödve ott van a már olvasottak tapasztalata és a még nem olvasottak izgalma.

Chájim idézett mondatai körülbelül a könyv felénél hangzanak el, a nagyratörő ifjúnak – akinek leghőbb vágya, hogy híressé legyen azáltal, hogy megírja a könyvet, amely megváltoztatja az emberiséget – tehát egy félkötetnyi ideje van, hogy beteljesítse a feladatot. Chájim Vital valós figura, Jicchák Lurjával egyetemben: két 16. századi rabbiról van szó, akik a kabbala tanulmányozásába mélyednek. Jicchák tanítványává fogadja Chájimot, a tehetséges ifjút, hogy az lejegyezze mindazt a tudást és bölcsességet, amelyre Jicchák szert tett. Jicchák ugyanis képtelen volna megírni egy könyvet, szavai úgy áradnak, akár a tenger, nem tudja rendszerbe foglalni őket. Így szüksége van egy kézre, amely papírra veti, amit ő szóban képes csak elmondani.

Ez a szóbeliség és írásbeliség határát kijelölő szituáció hasonló Szókratész és Platón viszonyához, és azokhoz a helyzetekhez, amelyekben a vallásos szent iratok születnek. Rokon azzal, ahogy Mohamed próféta lejegyezte az isteni kinyilatkoztatást, de azzal is, ahogy az evangélisták megírták Krisztus életét és tanításait. Az isteni szónak közvetítőre van szüksége, hogy eljusson az emberekhez: ez a közvetítő Chájim. A szó és az írás megosztottsága pedig a szerzőség kérdését is felveti: ki a jogos tulajdonosa, szerzője a szavaknak: aki elmondja vagy aki leírja őket?

Chájim, aki a történet elején gőgös módon el van telve magával, berzenkedve fogadja, hogy ő, aki oly sokat tud a kabbaláról, egy egyiptomi fűszeres tanítványává váljon. Azonban ahogy Jicchák híre egyre nő, ahogy tanai emberi életeket változtatnak meg és alakját misztikus ködök lengik körül, Chájim is egyre inkább hivatásának érzi Jicchák rabbi könyvének megírását. Az út azonban, amelyre Chájim lépett, rögös: szembesülnie kell önnön vágyaival. Alázatot kell tanúsítania mesterével és álmaival szemben, elfogadnia, hogy hasonló egy középkori másoló személyéhez, aki névtelenségbe burkolózva hagyományozza tovább a könyveket. Másrészt Chájimnak fékeznie kell Francesca, Jicchák lánya iránti szenvedélyes érzéseit – elsősorban a testi vágyat: Jicchák jövendölése alapján az örök bölcsesség lejegyzésének hivatása nem fér össze a szerelem gyakorlásával.

Kimpen regényének ez a nagy erénye: a gyötrődő Chájim nézőpontján keresztül mindvégig bizonytalanságban tartja olvasóját a szereplők igazi valóját és céljait illetően: nem tudjuk – ahogy Chájim sem tudja –, kinek milyen szerep jut az isteni végrendelet végrehajtásában. Nincsenek jó vagy rossz szereplők: mindenki részese az isteni tervnek, no meg ki van szolgáltatva Kimpennek, aki különböző fénytörésben láttatja a figurákat. Éppen ezért a történet hasonlatos egy fordulatos krimi felépítéséhez, bár ez inkább a könyv második felében válik uralkodóvá, amikor Zimra rabbi a Frigyláda felkutatására indul. Ahhoz pedig, hogy megtalálja, szüksége van Isten hetvenkét titkos nevére. Ő maga nem képes megfejteni a titkot, ezért Chájim könyve – amelyet ravasz praktikákkal igyekszik megkaparintani – az egyetlen megoldás számára.

Chájim könyve tehát – a fikció szerint – magában foglalja Isten hetvenkét titkos nevét, de ugyanezt teszi Kimpen regénye is, amely hét részre tagolódik és hetvenkét fejezetet foglal magában. A fejezetek Isten titkos neveit viselik. A szöveg elég sok önreferenciális utalást tartalmaz – nemcsak Chájim fent idézett mondatai ilyenek. Chájim könyve kulcsokat ad az emberiségnek, amelyet lehet, hogy csak néhány évszázad múlva értenek meg. Talán akkor, amikor A kabbalista megjelenik? Azt is tudjuk, hogy Chájim úgy szerette volna kinyomtatni a könyvet, hogy annak első lapján az ajánlás szerepel: „a Kabbala oroszlánjának”. Kimpen regényének borítóján, de fedelén is egy arany oroszlán található. Az olvasónak az az érzése támad, hogy Kimpen könyve, amelyet a kezében tart, voltaképpen Chájim könyvének a megtestesülése. Kimpen könyve tehát, miközben magában foglal egy másik könyvet, meg is valósítja azt. A fikció kilép medréből és helyet követel a valóságban. És ha igaz Kimpen elképesztő története, hogy egy amszterdami rabbi éppúgy ellopta, de legalábbis magának követelte az első változat kéziratát – mint azt Jicchák teszi a regényben Chájimmal szemben – akkor kiderül, hogy nem ez az első, de nem is az utolsó, hogy a könyv áthágja saját határait, és átjárást biztosít fikció és valóság között.

Kimpen könyvét 16 nyelvre lefordították. A kritikusok azt írták, hogy Kimpen a hiányzó láncszem Coelho és Dan Brown között. Ezt a szerző sem tagadja, sőt, vállalja, hogy kettejük erényeiből akarta összegyúrni regényeit. Szerencsére, a hátrányokra nem tartott igényt. Megőrizte Coelho inspiráló erejű filozofikus hajlamát, de azt sikerült elfelejtenie, hogyan ír a brazil. A másik mester, Dan Brown ért hozzá, hogy letehetetlen könyvet írjon, de ahhoz is, hogy elrontsa a végét. Egyetlen szerencséje, hogy az események hőfokát és dinamizmusát olyan szintre emelte, hogy az olvasó csak a történetet hajhássza és közben nem veszi észre, micsoda hajmeresztő stilisztikai stikliket hagy maga mögött. Ezt az olvasmányosságot Kimpen is tudja, de szerencsére nála nem kell félni, ha az olvasó szeme néha megállapodik a stíluson. A regény képes megteremteni egy idegen világ – a 16. század Szentföldjének – auráját, annak minden izgalmával és egzotikusságával.

A fordulatos cselekmény kiszámíthatatlanságának törvénye csak a könyv legvégén sérül. Kimpen annyira megágyaz annak, hogy egyedül Chájim feladata a Szentek Szentjébe belépni, hogy éppen a legnagyobb titok feltárásának pillanatában nem szolgál semmi váratlannal és meglepővel. Az egyszerre démoni és angyali Francesca alakjának kibillentése a mindvégig fennálló bizonytalanságból talán kissé egyszerűen számolja fel azt a dilemmát, amely a könyvborító megpillantása óta foglalkoztatja az olvasót: „Mit tennél, ha választanod kéne az igaz szerelem és az örök bölcsesség között?” A megoldás jobb, mint bármelyik Dan Brown befejezés, de ezzel együtt azt is bizonyítja, mennyire nehéz befejezni egy olyan könyvet, amely egészen a legvégső pillanatig a titok csapdájában tartja fogva az embert.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bookfenc.blog.hu/api/trackback/id/tr72232864

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.