Az íróval a könyvekhez fűződő viszonyáról beszélgettünk, első olvasmányáról, a Robinsonról és egy másik elsőről, az Egri csillagokról, meg a túlkínálatról és az írás reményéről. Kornis Mihály antikváriumi tapasztalatait is megosztotta velünk, sőt, azt is elmesélte, hogyan találta meg gyermekkori Micimackóját 50 évvel később az Astoria Antikváriumban.
Egy antikváriumban találkoztunk. Milyen régóta jár antikváriumba?
8 éves koromtól. A könyvesboltokban és az antikváriumokban otthon érzem magam. Ez az én előkelő „klubom", amelynek tagságágába „beleszülettem". 4 éves korom tájt már leépülőfélben lévő nagyapám mellett sokat unatkoztam, vele már nem lehetett beszélgetni, és bár még nem tudtam olvasni, de a könyveket lassacskán érdekesnek találtam a polcon.
A képeket nézegettem a Révai és a Tolnai Világlexikona köteteiben. Vajon a sok kép közé mi lehet odaírva? Így kezdtem az olvasást. Betűnként érdeklődtem eleinte családomtól, melyik milyen hangot jelöl. Végül Nagyapa leírta nekem az ábécét egy 1952-es naptár-notesz lapjaira. Úgy használtam, mint kódfejtők a kódkulcs listát. Aztán hogy váltak érdekessé az antikváriumok számomra? A régi rendszerben, de talán még ma bizonyos helyeken igaz ez: az eladók figyelik, ki lép be az antikváriumba, és mit vesz. Ha valaki többször egymás után jön, s jó könyvet vesz, azt megjegyzik. Igen korán az egyik eladó odafordult hozzám, „Milyen érdeklődő kisfiú vagy! Csak szólj, ha éppen nincs meg valami, amit keresel, félreteszem neked."
A kölcsönkönyvtárakban is ez volt. Talán tíz éves koromban iratkoztam be a Szabó Ervin Könyvtár Királyi Pál utcai fiókjába, ahol egy év alatt sikerült kivívnom azt a jogot, hogy a könyvtárosnő megengedte, ha akarok, a felnőtt könyvtárból is vihetek könyvet. Majd elájultam. Ez számomra akkora megtiszteltetés volt, mintha az iskolában alsó tagozatosból átminősítettek volna felső tagozatossá.
Gyermekkoromban a Párizsi utca és a Petőfi Sándor utca sarkán laktam. A Párizsi utca és a Váci utca sarkán volt egy antikvárium; nagyon híres bolt volt ez a maga idejében, sokáig a legjobb - az eladói szakemberek voltak. ÉS EMBEREK! Ők már a háború előtt is antikváriusok voltak, de akkor még a sajátjuk volt az üzlet. Kicsit úgy is bántak a könyvekkel, mint a tulajdonukkal: sokkal szebben bántak vele, és sokkal jobban értettek hozzá, mint egy mezei eladó, akármelyik boltban. Már nem emlékszem a hölgy nevére, idősebb, őszülő, göndör hajú asszony volt a bolt vezetője, aki egy idő után felfigyelt arra, hogy miket vásárolok, és magázva - ez kisgyermeknek szintén nagyon nagy megtiszteltetés volt! - így szólt hozzám: „Látom, jó ízlése van. Számíthat rám, bármit keres. Kérjen." Szinte minden nap benéztem. Életem egyik lényeges színterévé vált ez a hely. Egyszer, 20 évesen ott lettem halálosan szerelmes. Egy másik „vásárlóba"...
Aztán létezett egy picike könyvesbolt a Puskin mozi és az Astoria között, ahol volt egy tündéri eladónő, Lang Magda, a Pesti Est egyik alapítójának a mamája, akivel igen hamar jóba lettünk, félretette nekem a könyveket, nagyokat beszélgettünk. Ez így ment a hatvanas években elejétől végig. Később mondta, milyen finom társaságom volt nekem, rövidnadrágban a Kornis járt be hozzám, hosszúban meg Katona Tamás, a történész, a későbbi ugrifüles honvédelmi miniszter.
Milyen a jó antikvárium?
Az antikváriumnak az én szememben van egy sajátos levegője, attól függ, hogy antikvárium-e a hely vagy se. Nem tudom megmondani, ez mitől van, de tudom, hogy vannak helyek, ahol nincs bátorságom vagy kedvem megszólítani az eladót. Az a hely biztos, hogy nem antikvárium. Az antikvárium olyan, ahol szeretek vagy szeretnék leülni, ahol meg merem kérdezni, olvasgathatok-e egy kicsit és nézelődhetek-e alaposabban. Mert amelyikbe az ember bemegy, majd egy rövid idő múlva kimegy, nem jó hely, azért megyünk ki, mert nem olyan szellemben fogadtak, hogy bent merjünk maradni.
Fotó: Burger Barna
Milyen a jó antikvárius?
Ha az ember nem is kérdez semmit, azért valamit akar. És megkérdezni a vevőt, „mit keres?", szerintem helytelen politika. A szorongó vevőt kizavarják ezzel. Azt kell mondani: „Csak tessék! Helyezze kényelembe magát, és nyugodtan kérdezzen. Boldogan állok rendelkezésére."
Mikor betévedek egy antikváriumba, és megkérdezem, leülhetek-e egy kicsit, lényegében azt akarom tudni, vajon az, aki a könyvet árulja, kulturált ember-e? Könyvbarát? Mert ha könyvbarát, akkor valamilyen értelemben rokon velem, ismerős. Úgy is viselkedik. Akkor a vevő mindjárt úgy érzi, jó helyre érkezett. Persze, vannak vigasztalhatatlan vevők is. Nemrégiben volt ezzel kapcsolatban egy élményem. Egy zenei antikváriumban, böngészés közben beszélgetek a tulajdonossal, akivel így szívélyes barátságba keveredtem. Épp a boltban voltam, mikor egy roppant savanyú ábrázatú középkorú férfi lépett a boltba, és így szólt: „Olyasmit keresek, ami extra jó! Bármi lehet, csak igazán jó legyen". A tulajdonos zseniális lemezeket pakolt ki egymás után, az ember belehallgatott egy-kettőbe, majd azt mondta: „Ez tényleg mind jó. Mégsem veszek semmit." Majd még szomorúbban kiment.
Megbeszéltük, hogy a legtöbb vásárló azért jön be, mert fáj a szíve és boldogtalan, s szeretné magát valamivel megvigasztalni. És az utcán a kirakatra pillantva arra gondol, na, itt egy antikvárium, akkor itt van valami a boldogabb múltamból! Be kéne menni, meg kéne találni. Namármost két típus van, az egyik képes megajándékozni magát, amihez persze kell bizonyos nagylelkűség, a másik típus ellenben, amikor rádöbben, hogy a boldogság pénzbe kerül, keserűen megfosztja magát a boldogságtól. Még szigorúbbra húzza a bilincseit! Azértsem vesz semmit. Hát hiszen tudta, hogy pénzbe fog kerülni. Nem ad annyit, amennyiért aznap és még néhány hétig jobban érezhetné magát, ragaszkodik a bánatához. Ez a mélyebben depressziós típus.
Az antikváriumban vásárlás Ön szerint mennyire pénzkérdés?
Egy igazi antikvárius nem mohón megy a pénzre. Inkább minden esetben latra teszi a vásárlót, és elgondolja, ennek és ennek az embernek ez a könyv ennyit vagy annyit ér-e meg. A jó antikvárius teszteli a vásárlót, hogy az megérdemli-e a könyvet. Felhívja a figyelmét arra például, hogy „jaj, ez a könyv a 113. oldalon kicsit szakadt", és ezért ezer forinttal olcsóbb. Az érdemtelen vásárló felháborodik, „kérem, ha hibás, akkor miért árulják?" Így a könyv nem kerül rossz kezekbe. Aki azt mondja, nem baj, fő, hogy megtaláltam, annak ezerötszáz forint engedményt ad.
Aki ért a könyvkereskedelemhez, a fehérnemű eladótól abban különbözik, hogy tudja: attól, hogy két áru ugyanaz, még nem kerül ugyanannyiba. Nagyon sokat számít, hogy egy könyv tiszta-e, milyen állapotú, milyen kiadású, de az is, hogy ki lesz most a következő gazdája. A könyveknek sorsa van, a könyvárus meg a sors keze.
Hogyan értékelődnek át manapság az antikváriumok?
Ahogy az internet egyre fejlettebb, úgy a maguk szakmája is egyre jobban a filatéliára emlékeztet, és egyre kevésbé a közértre, vagy a húsboltra. Pedig a könyv nem hobbi, hanem szellemi táplálék - éber tudatállapotúak számára. Akiket nem lehet átverni fényes borítós ürítkezésekkel. Másfelől, ma már az igényes antikvár szakma a műkereskedelem egy ágazata, holott eredetileg nem erről volt szó. Eredetileg két rétegé volt: a szegényeké, meg az igazán olvasott embereké. E két típus között mindig jelentős volt az átfedés.
Fotó: Förster Tamás
Milyen könyveket gyűjt?
Én nem gyűjtöm a könyvet, hanem terjesztem. Tudás. Kevés Hamvas Bélánál olvasottabb ember létezett Magyarországon. A könyvhöz mint tárgyhoz való viszonyomat tőle eredeztetem: a leghelyesebb azt a könyvet, amit igazán fontosnak tartok, továbbadni valakinek, aki fontos nekem, és még nem olvasta. Én abban különbözöm otthon egy antikváriustól, hogy nem kérek pénzt a könyvért. Ámbár a könyvek testéhez, alakjához is konkrét emlékek fűznek. Néha nem könnyű megválni tőlük.
Mennyit olvas?
Minimum két órát naponta. Iskolás koromban ez négy, hat, nyolc óra volt. A fontos könyvekre úgy emlékszem, mint a fontos emberekre: tudom, mikor találkoztam velük először, milyen körülmények között olvastam el őket, és tudom, mekkora értékük van - nem a piacon -, az üdvtörténetben. Éppen azért nem ragaszkodom a könyvekhez, mert - úgy, mint a képzőművészeti alkotásoknak - az értékük felbecsülhetetlen. Nem tőkének tekintem a könyvet, hanem varázsszer- számnak: akkor marad az enyém, ha tovább adom annak, akinek szüksége van rá.
Milyen olvasmányélményei voltak gyermekkorában?
Az első könyvélményem a Robinson volt. Édesanyám, amikor úgy ítélte meg, hogy az értelmi fejlődésem eljutott oda - valamikor négy és öt éves korom között - esténként felolvasott a Robinsonból. Hallatlanul izgatottá tett már a könyv eleje, a hajótörés! Végül már egyedül is tanulmányoztam a könyvet és mint mondtam, megkértem nagyapámat, írja le a betűket, hogy valahogy össze tudjam rakni a szavakat magamban is.
Körülbelül egy évig olvastam, mire kiolvastam a regényt. Amit édesanyám elolvasott, mindig újraolvastam. Bár nem ezen a könyvön keresztül tanultam meg jól olvasni, hanem előtte, közben és utána a lexikon sorozatok böngészésével. Azokban több volt a kép, és a kép engem kezdettől vonz - de csak akkor, ha valami a képek alá vagy fölé is van írva. Legutóbbi kisregényem, a Nekem az ég kapcsolódik is a Robinsonhoz. Tematikusan és képes formájával is.
Amikor megpróbáltam összeszedni, mi kóválygott a fejemben abban az időben, amikor 5 évesen a szüleim falura küldtek, rájöttem, hogy már akkor a fejemben volt az egész Robinson-probléma. Okos szülő az, aki a gyermekének először a Robinsont olvassa föl. E könyvön keresztül ugyanis a kiskorból iskolába lépőknek a legfontosabbat lehet megtanulni, hogy az embernek egyedül kell és csak egyedül lehet megállnia a helyét az életben. És az embernek addig nem segít senki, se ember, se isten, amíg maga nem segít magán. Ha aztán talál egy barátot, akár egyetlen egyet, az már őrült nagy szerencse, amit meg kell becsülni. Úgy kell őt fogadni, mint a reménységét annak, hogy van szabadulás. És arról is szól ez a könyv, hogy nincsen olyan rossz helyzet, amiben az ember ne találhatná fel magát.
Defoe-nak ez a könyve igazi nagy, világirodalmi remekmű, bár az írója álmában sem gondolta volna, hogy az lesz. Daniel Defoe amolyan szenzációvadász újságíró volt. Ha talált egy izgalmas sztorit, akkor igyekezett folytatásokban, és minél aprólékosabban feltálalni a nagyközönségnek. De néha megtörténik, hogy egy újságíró az általa felfedezett történeten keresztül a jelenségen túlmutató, az egész emberiség, az ember mint olyan sorsát érintő kérdésre tapint rá. A Robinson gyönyörűen tanítja meg az olvasónak, hogy mit jelent emberré válni, vagyis mit jelent európai értelemben embernek lenni. És mennyire igaz, hogy embernek kell tekinteni azt is, aki egy másik világhoz tartozik, más, mint mi vagyunk - de ember.
Mióta olvas rendszeresen?
1956. október 23-ától körülbelül január elejéig nem jártunk iskolába, szénszünet volt, nem működött az élet. Nem volt mit csinálni, sokat olvashattam. Gárdonyitól Az egri csillagokat. Akkor tanultam meg úgy olvasni, hogy az íróvá tett. Tudniillik lassan, szóról-szóra haladva olvastam, részben kényszerűségből, részben azért, hogy jobban értsem, mit olvasok. És hangosan olvastam. Felolvastam magamnak!
Ekkor szoktam rá arra is, hogy ami tetszik, azt többször elolvasom egymás után. És eljátszom, belekerülök a helyzetbe, akkor jobban látom magam előtt. Az Egri csillagok hatalmas élmény volt. Segített megérteni az 1956-os forradalom jelentőségét, bukásának okait és feledtetni az utána következő időszak zűrzavaros világát, komor hangulatát. Az egri hősök győztek, az árulás ellenére is. Ez vigasz volt és tanulság.
A forradalom alatt éppenséggel nem tudtam olvasni, akkor - mint mindenki - én is rettenetesen izgatott voltam, és egyfolytában rádiót hallgattunk, meg lestük a harcokat, ha mertük. De miután november 4-én bejöttek az oroszok, az ezt követő pár hónap alatt kétszer-háromszor is elolvastam az Egri Csillagokat. Ez volt az eljegyzés köztem és az irodalom világa között.
Mi a szerepe az ön írói életében az antikváriusnak?
Az antikvárius az én szememben nem uzsorás, vagy kupec, hanem révész. Olyan ember, aki vigyáz a könyvre, elszállítja egyik embertől a másikig. Bizonyos könyvek már nincsenek divatban, de az antikvárius lehetővé teszi, hogy az olvasó mégis megtalálja, amit keres. Ahogy én maguknál megtaláltam a régi, nagy táblás zöld Micimackót, döbbenetemre ott feküdt az utcai vitrinben. Gyerekkorom óta nem is láttam. Kár, hogy az első kötetet, a kék borítósat már megvették, mire bementem Önhöz.
Mikor a Micimackót először olvastam, gyermekkorom egyik mélypontján voltam, 1957 telén. Már kiolvastam az Egri csillagokat, bejöttek az oroszok, folyt a statáriális bíráskodás. Vasárnap délután anyám születésnapja alkalmából rosszkedvűen mentünk le szüleimmel estebédezni, az akkor még nem luxus Pilvax étterembe. Az volt az igazi. Nem a Petőfi korabeli már - de még olyan. Ruhatárában egy néni könyveket árult. Ő volt az első könyvárus, akit nem könyvesboltban láttam. Rákosi és a sztálinista diktatúra alatt ilyesmit nem volt szabad csinálni. Ez volt az enyhítés. Ott láttam a kék és a zöld borítós Micimackót kirakva a pultra. Mivel nekünk kicsiben, angolul megvolt, így a képeit ismertem, csak a szövegét nem értettem, borzasztóan izgatott, jaj miről szólhat. Bementem és azt mondtam: „Úgy szeretnék egy Micimackót! Legalább a két Micimackó közül az egyiket vegyétek meg nekem!" És hogy elhallgattassanak - nagyon olcsó volt még a könyv, nyolc - tíz forint körül- ott helyben megvettem a kék Micimackót. Mintha boldogságszérumot kaptam volna, általa valami bekerült a szervezetembe, amitől felengedett a lelkem.
Egy-két héttel később azt mondtam apámnak, „bármit kérhetsz tőlem, ha előbb leszaladhatok a Pilvaxba a zöld Micimackóért is, mert azt nem bírom ki, hogy el ne olvassam". Ez a két könyv végigkísérte az életem első felét, amíg csak első szerelmem el nem vitte magával a hóna alatt. Tíz éves koromig még háromszor olvastam az Egri csillagokat, de a Micimackót 23 éves koromig minimum ötvenszer. Vigaszkönyv volt. A Vigasztalások könyvét is azért írtam, hogy mindenkinek legyen egy sajátlagos, külön bejáratú, Kornis-féle „Micimackója". Hogy amikor rossz kedve van, olvasson bele akárhol. Én ott leszek.
Talán a Micimackó tette íróvá?
23 éves koromig meg sem fordult a fejemben, hogy író lehetnék. Az író, a költő az én szememben a legtetején állt az összes elképzelhető tudásnak (ezt ma sem gondolom másképp) - elképzelni nem tudtam, hogyan lehet képes valaki egy hosszú könyvet megírni. Olyan, mintha hangosan álmodna - és még emlékszik is rá! Hogyan tud az ember hangosan álmodni történeteket? Vagy bármit! És ezt ki is nyomják, olvasni lehet a szerző nevét a címoldalon - és tényleg ő írta az egész könyvet! Két kedves mai, erdélyi - marosvásárhelyi - íróbarátom, Láng Zsolt és Szabó Róbert Csaba mesélte a múltkor: ha megjelenik egy új könyvük, első dolguk kinyitni a kötetet és - beleszagolni, beleszippantani egy jó alaposat... Szagolgatják hosszan, hogy az a fajta „jó könyv" szaga van-e, amilyennek lennie kell. Én is így vagyok ezzel. Esterházy Péterrel is egész jól tűrhető barátságban vagyunk, tudom, ő is olyan viszonyban van a könyvvel, mint a marosvásárhelyiek: úgy néz rá, mintha étel volna, megszagolja, belepillant, milyen betűvel szedték. Szinte megkóstolja az ember. Valóban; kinyitok egy könyvet, rápillantok az írásképre, milyen betűtípussal nyomták, és ez árulkodó. Ekkor jövök rá, hogy a könyv érdekelhet-e, vagy sosem fogom elolvasni.
Mondok egy példát. Azt mondják, Louis-Ferdinand Céline, az Utazás az éjszaka mélyére és a Halál hitelbe szerzője, a világirodalom egyik legnagyobb írója. Arról híres, hogy egyike a nagyon súlyosan kollaboráns francia íróknak, akit kis híján fel is akasztottak, nem elég hogy náci volt, de egyike a föld legundorítóbb patkányainak. Viszont zseniális író, mondják.
Esterházy írt erről egy nagy cikket, de ezzel nem volt egyedül Európában. A világhíres filozófus, Julia Kristeva is leírta: lehet, hogy Céline, a magánember egy patkány volt, de attól még hihetetlenül jól ír. Azt is állítja a tudós hölgy, ha nem értünk is egyet a szemléletével, de ismernünk kell, ha érteni akarjuk, mi lakik egy pszichopatában, és végre van egy zseni, aki képes ennek a genezisét megmutatni, a saját maga élveboncolásával. Az olvasónak kell annyira érzékenynek lennie, hogy kövesse ennek a neurózisnak a születését aztán az erejét. Érteni, hogy mi a hatalma. De amiért Céline-t említettem: ránézek a könyve egy oldalára és tudom: nem fogom végigolvasni. Céline-nek olyan a stílusa, hogy szinte minden mondat végére három pontot rak; nem egyet, hármat... A három pont azt jelenti, hogy abban, amit mondtam, több is van, tovább kell gondolni, de ha továbbgondolom, és a következő mondat sincs befejezve, és újra el kell gondolkodnom, akkor egy idő után kellemetlen érzésem támad. Mintha egy tükörlabirintusba kerültem volna. Akármi akármit jelenthet. Bárminek a fordítottja is igaz, sejteti az írásmód homályossága. Szóval nem azért nem tudom olvasni elsősorban, mert náci, hanem mert hárompontos mondatokban író szerzőt nem olvasok. Mintha foci helyett valaki állandóan szabadrúgásokat végezne.
Fotó: Kollányi Péter
Beszéltünk arról, hogy a könyv értéke felbecsülhetetlen. Ez talán azt is jelenti, hogy a könyv birtoklása is inkább egy belsővé, sajáttá tétel az olvasás által. Hogyan olvas?
Ha egy könyvvel szenvedélyes szerelmi viszonyban állok, akkor én azt a könyvet kétszer-háromszor-négyszer is elolvasom. Ha a Szerelem a kolera idején-t nem olvastam eddig ötször, akkor egyszer se. Hasonlóképpen volt ez a klasszikusokkal: Csehov, Dosztojevszkij, Maupassant, Thomas Mann világa a fantáziám része. James Joyce Ulyssesét soha nem olvastam elejétől a végéig, de olyan sokszor olvastam belőle olyan sok részt, mint egyetlen könyvből sem. Összevissza kiolvastam már. Mivel író vagyok, lényegében mindegy hol csapom fel a könyvet, olvasok belőle másfél oldalt, és úgy érzem magam, mintha egy 60 fokos grappát ittam volna. Le kell tennem egy idő után. Csak ájuldozom, hogy úristen, hogy volt ez megírva. De persze nem ez az igazán jó könyv szerintem. A számomra igazán jó könyv olyan, mint Márquez Száz év magánya, vagy A varázshegy, vagy Ottlik Géza Hajnali háztetőkje vagy Pályi András Éltemje - az ember ezeket nem tudja letenni. Mint a csókot, egy jó könyvet nem lehet a felénél abbahagyni.
Léteznek könyvek, amelyek hozzáférhetetlenek, láthatatlanok. Melyek voltak ezek a rendszerváltás előtt?
Mindenekelőtt Márai Sándor életműve esett tilalom alá, és nem volt kiadható, sőt az antikváriumok sem árulták nagyon hosszú ideig. Nekünk otthon megvolt A gyertyák csonkig égnek. De a naplójából semmi nem volt hozzáférhető, azt Márai kint írta persze, és csak kéziratban terjedt a híres, 1950-ben írt vers, a Halotti beszéd. Ugyanilyen tilalom alá esett Faludy György legismertebb verseskötete A pompeji strázsán, vagy Rachmanova, az orosz diáklány háromkötetes visszaemlékezése a Házasság a vörös viharban, és a többi. A szüleim mindketten olvasó emberek voltak, és elég sok minden, ami később a tiltott könyvek listájára került, megvolt nekünk. A régi lexikonokat - a Révai-sorozatot, a Tolnai Világlexikont - sem adták ki újra sokáig, odahaza ezek is megvoltak. Volt első kiadású Megyery Sárink, volt Tömörkény, Szép Ernő, sőt Emőd Tamás is. Megvolt, ma is megvan - Szabó Lőrinctől az Örök barátaink első kiadása, ebből ismertem meg a világ költészetét. Jó könyvtár volt, amire tizenhárom éves koromig szükségem volt, megtaláltam a polcon. Utána szoktam rá arra, hogy bejárjak könyvesboltokba.
Ezzel szemben állnak azok a könyvek, amelyek nagyon is láthatók: szembejönnek a mozgólépcsőn, a kirakatokból figyelnek minket. Ráadásul rengetegen vannak. Hogyan lehet tájékozódni közöttük?
Erről írtam egy elég hosszú esszét a Feliratok a fehér égen című kötetemben, az a címe, hogy Túlkínálat, de a környező esszék is erről szólnak. Az ördög régen azt találta ki, hogy cenzúrázza a tudást, most pedig azt találta ki, hogy túlkínálatot teremt. Legyen annyi könyv, hogy ne tudjad, melyik a fontos és melyik a lényegtelen. A könyvek 99%-a átkozott, vagyis jobb lett volna, ha nem írják meg. Ismerjük azokat a típusú sikerírókat, akik gyakorlatilag semmit nem mondanak, de úgy csinálnak, mintha mondanának, már a könyvük címében is azt hirdetik, hogy ők tudnak valamit, és ha az olvasók megveszik a könyvet, akkor megvilágosodnak. De hagyjuk a szerzőket, maga a probléma az érdekes. Ez nem egy összeesküvés, nem arról van szó, hogy a gonosz kapitalisták összedugták a fejüket, és kitalálták, hogy annyi könyvet adnak ki, hogy ne lehessen tudni, mi az igazság. Ilyen a tőkés gazdaság szerkezete és logikája: nem számít a könyv vagy bármilyen kulturális termék eszmei értéke, hanem kizárólag a piaci, forgalmi értéke számít. E mögött pedig az a felfogás áll, hogy az eszmeileg értékes, ha annyira fontos, idővel majd úgyis kivívja a maga helyét. Mint Nietzsche művei. A mennyiségi növekedésnek azonban van egy pontja, ahonnan már nem igaz ez a logika. Egy hatalmas tengerben komoly segítség nélkül lehetetlen megtalálni egy bizonyos halat.
Hogyan fog változni a könyv, a könyvpiac a jövőben?
A kultúra, a könyvkiadás mély átalakulásban van. A folyamatnak még nem látni a végét. Gyanítom: a könyvkiadás abban a formájában, ahogy ma működik, ha fenn is marad, távolról sem fog akkora jelentőséggel bírni, mint a 20. század közepéig. Előbb vagy utóbb az igazán fontos írások nem könyvkiadóknál, hanem a neten fognak megjelenni. Lehet, hogy ez már most is így van, de jelenleg még annyira új a dolog, hogy ez nem nyilvánvaló és az internet szerkezete is olyan kezdetleges, hogy még csak bizonyos helyi közösségek és beavatott csoportok tudják, pontosan mit hol keressenek. Valószínűleg hamarosan az újság blogok fürtjeként fog megjelenni - online. Ez a poszt-posztmodern állapot egyik jelensége: a tudás partizánjainak keserves harcok árán kell meglelniük a tudáshoz vezető ösvényeket. Ha ugyan képesek rá.
Ami biztosan fenn fog maradni: a füzetes könyvek, a botránykönyvek - magyarán a szemét. De lehet, hogy ez a szemét egyszer csodás virágot fog bontani, mint ahogy megtörtént ez Boccaccio Dekameronjával, vagy Shakespeare drámáival. Lesz akkora piaca és értő közönsége a füzetes románcnak, hogy támad egy zsenije végül, aki csinál valamit, amiben a világon mindenütt az ember bensőjének csodálatos kifejezését fogják ünnepelni. De lehet tudni, hogy a szemét szívós. A másik, aminek feltehetően lesz piaca - de nagyon szűk piaca - az a nívós irodalom. És ami e kettő között van, az a rengeteg minden - a szakácskönyvek, a másodvonalbeli irodalom, a különböző információs kiadványok, nyelvkönyvek, lexikonok, stb. - nem talál majd kiadót, mert az interneten lesz hozzáférhető. A mostani gazdasági válság részben arról a közgazdasági problémáról is szól, hogy vannak olyan értékek, amelyeket nem lehet kifejezni pénzben - és éppen ezek a legfontosabb értékek. Nagy baj van, ha egy rendszer nem alkalmazható annak minden elemére. Már pedig éppen az emberi minőség attribútumai - szolidaritás, környezettudatosság, tolerancia és a többi - nem olyasmik, amiből pénzt lehet keresni. Nincs piaci értéke, ezért nem tud az élet vérkeringésében hatni. Nincs senki, aki meg tudná teremteni a fedezetét ennek az értéknek. Nem lehet virtuálisan működtetni a rendszert. Ha nincs fedezet, összedől az egész. A kulturális probléma végeredményben közgazdasági probléma.
Nem reménytelen az írás egy ilyen helyzetben?
Milyen reménye marad egy embernek arra, hogy írjon? Szerintem ez a remény soha nem világi természetű. Ha valaki igazán ihletett, vagyis olyan ember, aki, ha akarna, se tudna mást csinálni, mint írni, akkor ő fölfele dolgozik. Az égnek, az Olvasóban lakozó égnek. Nagyon sok okból lehet írni - a szerelmünknek, az édesanyánknak, a barátunknak, a gyermekeink mulattatására - de semmit nem kötelező kiadatni. Végső soron a nagy irodalmat az isteneknek írják. Hogy az ég esőt küldjön, hogy reményt ébresszen, hogy van értelme élni itt a földön. Az írás nekem metafizika: ima, meditáció. Nem a dicsőségért írok, hanem, hogy üdvössé váljon a létezésem. Ennek önmagában van a jutalma.
Az interjút Danyi Gábor készítette.
