HTML

Bookfenc

Friss topikok

  • kovi1970 (törölt): Sam Harris az egyébként megfontolandó gondolatait, kevélységével rombolja. Több tiszteletet kelle... (2014.01.22. 18:36) Egy ateista naplója

Archívum

Linkblog

Fordulat az olvasásban

2010.08.18. 18:01 Costo

Megérteni az abszurdot – Interjú Horváth Sándorral

Címkék: interjú történelem hippi kádár kor jampec horváth sándor

A Mindennapok Rákosi és Kádár korában című tanulmánygyűjtemény után, a könyvhétre jelent meg Horváth Sándor önálló, Kádár gyermekei címet viselő kötete, amely az 1960-as évek fiataljait vizsgálja és lázadásukra próbál magyarázatot találni. A szerzővel a közelmúlt megértésének folyamatáról, a történész hivatásáról, a Kádár-kor nosztalgiájáról beszélgettünk, és arról, hogyan határozta meg a korszak intézményrendszere, ideológiája, politikája az emberek mindennapjait.

 

 

 

 

Az általad szerkesztett Mindennapok Rákosi és Kádár korában című kötetből kiderül, hogy egy egész történészgeneráció foglalkozik ezzel a korszakkal. Honnan ered ez az érdeklődés?

A közelmúlt foglalkoztatja az embereket. A mi generációnk számára ez az időszak néha már történelemnek számít, és talán kevésbé vagyunk elfogultak a korszakkal kapcsolatban. Akik korábban a Kádár-korral foglalkoztak, ezt nem tehették szabadon: a politikai elvárások a történetírást is gúzsba kötötték. Történt egy szemléletváltás is a történetírásban: a történészek fiatal generációjának érdeklődése már nem csak a politikusok vagy hadvezérek tetteire irányul, hanem az úgynevezett egyszerűbb emberek életét, sorsát, történeteit állítja középpontba. A történelem megértésének ez a fajta nézőpontja néha találkozik a közönség igényeivel is. Hiszen sokkal újszerűbb és érdekesebb lehet az olvasó számára egy olyan megközelítés, amely a történelmi folyamatokat a társadalom alsóbb rétegeinek nézőpontjából veszi szemügyre, és olyan kérdéseket vizsgál, amelyek a mai napig nem kerülnek be a középiskolás tankönyvekbe: a mindennapokban az emberek hogyan élik meg a történelmi változást, hogyan alakítja az identitásukat, a kötődéseiket, emberi kapcsolataikat az adott korszak. Ezek a vizsgálatok többnyire interdiszciplináris keretek között zajlanak: a szociológia, a kulturális antropológia, a néprajz már sokkal közelebb esik a történetíráshoz, mint korábban. Az 1970-es évek német, francia és angolszász iskolája kezdte el felszámolni a tudományok közötti határokat, a mai fiatal történészek pedig ezen iskolák mentén orientálódnak. Így az előző kötetre éppúgy igaz, mint a mostanira, hogy nagyon sok olyan problémára próbálunk reflektálni, amely eredetileg más tudományterület hatáskörébe tartozott.

 

Mikor és hogyan kezdtél foglalkozni a szocializmussal?

Egyetemista koromban bekerültem egy szemináriumra, amely a 12. század szentkultuszaival foglalkozott. Ezzel egy időben az olvasmányaimon keresztül találkoztam a történetírás új szemléletmódjával, amit egyébként már a középkorral foglalkozó történetírás is adaptált. Ez sokkal izgalmasabbnak lehetőségeket kínált, mint amivel a történész hivatásánál fogva foglalkozik. Eleinte azonban nem volt bátorságom hozzá, hogy a közelmúlttal foglalkozzam. Végül aztán a szocializmus szentjei, a sztahanovisták kezdtek foglalkoztatni. 1995-ben, harmadéves egyetemistaként kezdtem el levéltárba járni és interjúkat készíteni. Részben a sztahanovista interjúkból nőtt ki az a téma, amely a doktori disszertációm alapjául is szolgált, és végül az első könyvemhez vezetett. A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros azt a kérdést vizsgálja, hogyan lehet egy várost a semmiből létrehozni, milyen eszközöket vet be a hatalom ennek érdekében, hogyan élik meg ezt az emberek, és hogyan próbálnak adaptálni egy új típusú életformát.

Sajátos módon rengeteg olyan jelentéssel találkoztam, amely a fiatalokról szólt, ami azért is furcsa, mert ennek a városnak kellett volna a „legszocialistábbnak" lennie Magyarországon, mégis itt találkozni a legtöbb deviánsnak számító jelenséggel. Így kerültek a képbe a jampecok, és a Sztálinvárosban kaptak is egy külön fejezetet. A háború után születő generáció számára a szocialista korszak egy elég sajátos miliőt jelentett. Számukra a szocializmus többé-kevésbé elfogadható volt, hiszen semmilyen más alternatívával nem találkozhattak. Nagyon érdekes megvizsgálni, hogy a generáció tagjai hogyan fogadták el vagy utasították vissza azokat a normákat, amelyeket a rendszer állított eléjük. A Kádár gyermekei azokról a fiatalokról szól, akiket nem engedtek be az Ifjúsági Parkba, és akik a kortársaik, valamint az államvédelem számára egy ellenkultúrát képviseltek. Ezek az akkori fiatalok a visszaemlékezéseikben is elmondják, hogy lázadásukat a Kádár-kor szülte, ők a Kádár-kor gyermekei. Ha nem támasztottak volna velük szemben ilyen elvárásokat, ha nem felügyelik és nem büntetik meg őket azért, mert a Nagyfához járnak zenét hallgatni, akkor nem válik számukra a lázadás és a rendszerrel való folyamatos konfliktushelyzet az élettörténetük és az identitásuk szerves részévé.

 

Hogyan kell elképzelnünk a Kádár-kor lázadóit?

Attól függ mikor, és attól függ, ki ellen lázadtak. A jampecoknak és hippiknek tulajdonított ruhák annyira változatosak voltak, külső megjelenésükről annyiféle hiedelem volt, hogy emiatt a könyvben egy külön fejezet foglalkozik azzal, mitől tarthattak valakit a korban egy szubkultúra képviselőjének. Ezenkívül folyamatosan változott az is, mitől tartottak valakit lázadónak.

 

Mi a különbség a jampecok és a hippik között?

A jampecok elsősorban az ötvenes évek „amerikai kultúra"-ellenes propagandájának termékei. A főként sajtóban - ott is tárcákban - és filmeken megjelenített jampec-tulajdonságok az amerikai képregényhősök tulajdonságait másolják. A magyarországi „hippik" a hazai sajtóban szintén elsősorban a nyugati értékek „hanyatlását" szimbolizálták. A fiatalok számára ezzel szemben mindkét „szubkultúra" a nagybetűs Nyugatot jelképezte, még akkor is, ha arról alig tudhattak valamit.

 

Mennyire hozzáférhető ez a korszak a történész számára? Nem ütköztél falakba a vizsgálódások során?

Ez kétoldalú dolog: vannak olyan történetek, amelyek nagyon jól dokumentáltak, mint például a Nagyfa-történet is. A történet belső magját alkotó szereplőkről nagyon sok, állambiztonsági és bírósági jellegű írott anyag található az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában - ezért is választottam ezt a témát. Másrészt viszont arról, hogy ezt az egyes szereplők hogyan élték meg, arról nagyon kevés írott anyag van, ezért volt szükség az interjúkra. Az interjú az emlékezet működéséről mond el nagyon sokat: milyen problémákat vet fel a Kádár-korszak ma az emberek emlékezetében? Akiknek a családtagjait megbüntették, akik börtönbe kerültek vagy valami hátrány érte őket, azoknak a Kádár-korszak fájó emlék, seb az életükben. Vannak viszont, akik akkor élték boldog fiatalságukat, így ők akár nosztalgiát is érezhetnek a Kádár-korszak iránt. De a nosztalgia abból is adódik, hogy az egész korszak egy felejtésen megy keresztül azért, hogy bekerüljön abba az emlékezeti térbe, ahonnan már történelemként gondolhatunk vissza rá. Ehhez generációknak kell eltelnie, általában a harmadik generáció az, amely már szenvtelenebbül tud viszonyulni a múlthoz - gondoljunk csak arra, hogy Trianon még mindig fájó pont. Ennek megfelelően a Kádár-korszak is még legalább két generáción keresztül nagyon erős érzelmeket fog kiváltani az emberekben, emiatt keletkeznek olyan érzések, mint a nosztalgia, vagy akár a teljes érzelmi elutasítás. Ezért is van nagy tere az olyan típusú megközelítéseknek, amely az érzelmekre alapoznak. Sokkal bonyolultabb megérteni, hogy miért is történtek úgy a dolgok, ahogy történtek - ez az igazi kihívás. A történészek az emlékezet hivatásos megteremtői, akik lényegében ezért is kapják a fizetésüket, hogy kicsit a megértés irányába tolják el az érzelmi viszonyulásokat.

 

Ez az utolsó korszak, amivel egy mai történész még foglalkozhat?

A rendszerváltásról kezdenek úgy beszélni, mint egy történelmi múltról, ennek ellenére alapos, levéltári forrásokon nyugvó, komoly összefoglaló munka nem jelent, nem jelenhetett meg. A Kádár-korszaknál előbbre még nem jutottunk.


Hallani olyan történeteket hogy a 2-es metró ajtózáró szignálja az orosz himnusznak,
a 3-as metróé pedig az Internacionálénak az első két hangja. Nem tudom, mennyi benne az igazság.

Nem hallottam erről. Ez olyan városi legenda lehet, mint a város alatti alagútrendszer.

 

Függetlenül attól, hogy ez a történet legenda vagy sem, mennyire él a jelenben a kádári közelmúlt?

A Kádár-korszak nemcsak a közéletben, de az emberek mindennapjaiban is tovább él. A családok emlékezetében jelen van 1956 és a Kádár korszak is. Körülbelül félmillió ember él ma Magyarországon, aki egykor párttag lehetett.  Nemcsak a városi legendákban élhet tovább a korszak, ott van a közéletben és az emberek mindennapjaiban, a politikai gesztusokban, abban, ahogy a metró ajtaja becsapódik, és ha nem figyelsz, összetöri a kezedet. Ott van a hétköznapi hazugságokban: a Kádár-kor is tele volt hazugsággal. A retrókocsmákon és a Tisza-cípő divatján keresztül láthatóvá válik, hogy a nosztalgia az első fázis abban a felejtési folyamatban, amelyen keresztül a Kádár-korszak történelemmé válik.

 

Miről szól a Kádár gyermekei?

A kötet magját egy egyszerű eset alkotja - tudniillik az, hogy néhány fiatal slágereket énekelve végigvonult Budapest belvárosának utcáin -, köré pedig azt próbálom felépíteni, hogy miért lett ebből a felvonulásból az a történet, amely a korszakban elég szokványosnak, ugyanakkor abszurdnak is tűnhetett - ezt az olvasó hivatott eldönteni. Azt vizsgálom, hogy melyek voltak azok az intézmények, amelyek befolyásolták, hogy ebből a semleges, egyszerű eseményből állambiztonsági ügy legyen. Ebbe belejátszik a sajtó, a rendőrség, ifjúságvédelem, az, ahogyan a fiatalokhoz viszonyultak a korszakban, az, ahogyan írtak róluk. A Kádár-korszak egyik kulcskérdése volt, hogy lehet-e olyan ifjúságot nevelni, amely a szocialista társadalom jövőbeli bázisa tud lenni. Ennek a generációnak a kitermelése kudarcot vallott, de a könyvem szereplői konfrontálódtak a rendszerrel, és ez hatással volt az egész életükre. A könyv végén visszakanyarodom ezekhez a szereplőkhöz, megvizsgálom, hogyan élték meg ezt annak idején, és elemzek olyan személyes forrásokat is, mint az egyik galeri tagnak a naplóját. Bizonyos esetekben ezek is elsődleges forrásként szolgálnak, és úgy lehet rájuk tekinteni, mint az emlékezet próbájára, amelyek azt segítenek megvilágítani, hogy bizonyos történetek hogyan helyeződnek el az emlékezetben és milyen intenzíven élnek tovább.

 

Az állambiztonsági oldallal nem próbáltál interjút készíteni?

Szerettem volna, de nem sikerült. Ez lenne az igazi kihívás: állambiztonsági tartótisztekkel készíteni interjút. De ők valószínűleg annyira nem büszkék a múltjukra.

 

Mivel járul hozzá ez a kötet a közelmúlt megismeréséhez?

Az ember egy halom történettel találkozik ebből az időszakból. Azok az emberek, akik akkor éltek, valószínűleg könnyebben megértik azt, ami a fiatalabbaknak már abszurdnak tűnik. Talán ez a kötet segít megértetni, hogyan működtek bizonyos társadalmi mechanizmusok, hogyan lehet egy abszurd történetből érthető történetet létrehozni, és hogyan lehet megérteni azt a világot, amelyhez eddig csak érzelmileg tudtunk viszonyulni.

 

Mennyire találták meg a helyüket a Kádár-korszak lázadói a rendszerváltás után? Mennyire maradt időtálló a lázadásuk? Példaképek lesznek-e a történelmi emlékezetben?

A Kádár-kornak még nincs megszilárdult, kollektív emlékezete, hiszen egy generáció sem telt el azóta, hogy az utolsó szovjet tank is elhagyta Magyarországot. A történet azon szereplői, akiket börtönbe zártak, egyre radikálisabb politikai nézeteket képviseltek, ami érthető a velük szemben alkalmazott erőszak miatt. Egy részük megmaradt örök lázadónak, akár viseletében, akár viselkedésében, még ha ez manapság idegenként is hat. Azonban azok, akikkel találkoztam, nem úgy gondolkodnak a rendszerváltásról, mint megtörtént történelmi eseményről. Számukra a Kádár-kor tovább él gesztusokban, magatartásformákban. Ezért ők ma is lázadónak tarthatják magukat. Rajtuk kívül a Nagyfához járt még több tucat fiatal, akik nem kerültek be a rendőrségi vagy bírósági aktákba. Úgy is mondhatjuk, hogy ők voltak a történet „szürke eminenciásai", akikről alig maradt fenn forrás. A konfliktusok mindig jobban megmaradnak a régi szövegekben is, mint az egyszerű, hétköznapi történetek, még ha az ő történeteik is fontosak. A kérdések egy részére pedig csak az idő ad majd választ.

 

Az interjút Danyi Gábor készítette.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bookfenc.blog.hu/api/trackback/id/tr412231094

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.