HTML

Bookfenc

Friss topikok

  • kovi1970 (törölt): Sam Harris az egyébként megfontolandó gondolatait, kevélységével rombolja. Több tiszteletet kelle... (2014.01.22. 18:36) Egy ateista naplója

Archívum

Linkblog

Fordulat az olvasásban

2010.08.18. 17:34 Costo

„Kohn és Grün beszélget…” - Interjú Papp Richárddal

Címkék: interjú vicc humor zsidóság papp richárd

Papp Richárd Miért kell Kohn bácsinak négy hűtőszekrény? című kötete a humor szemszögéből mutatja be egy budapesti zsidó közösség mindennapjait. A rengeteg vicc, anekdota és helyzetkomikum mellett az olvasó megismerheti a zsidó vallást, a zsidó humor kulturális hátterét, a humor természetrajzát általában, és azt is leszűrheti a kötetből, hogyan gondolkodik egy antropológus. A kötetről Papp Richárddal beszélgettünk.

 

 

 

Melyik a kedvenc vicced a kötetből?

Ez olyan, mint amikor a focistától megkérdezed, hogy melyik volt a kedvenc gólja. Szinte mindegyiket mondhatnám. De ha már választani kell, akkor az egyik alapvicc, amit nagyon szeretek, így szól:

 

„Két zsidó találkozik Budapesten. Az egyik megkérdezi a másiktól:

-         Ismered te a Kohnt?

-         Nem.

-         Na és a Grünt?

-         Akkor már inkább a Kohnt."

 

A másik kedvencem pedig az, amikor Kohn zöldséges, és

 

„Kohnhoz folyton eljön Grün, de egyszer sem vásárol, csak áll, beszél-beszél, és feltartja a sort. Kohn nem tudja, hogyan penderítse ki az üzletéből. Ezért aztán egy nap szomorú képpel várja Grünt, aki meg is kérdezi tőle, mi a baj.

-         Ne is mondd, Grün, szörnyű álmom volt!

-         Mi volt az?

-         Azt álmodtam, hogy meghaltam, fönt voltam egy felhőn, és nagyon sanyarú képet vágtam. Erre odajött hozzám Szent Péter és megkérdezte: »Mi a baj?« »Hát - mondom - nagyon kell pisálnom.« »Hát állj oda a felhő szélére, aztán adj neki!« Oda is álltam, de nem ment. Kérdezi Szent Péter: »Mi a baj?« »Hát épp a Grün áll alattam, pont rámenne az egész.« Szent Péter azt kérdezte: »Nu, és kuncsaftod neked a Grün?«"

 

Ez utóbbi annyira finoman oldja föl a közösségben jelentkező konfliktust! És ott van még az a vicc, amikor a pápa és a rabbi vitatkozik. Ezt most nem mondok el, de benne van a kötetben. Annyira szellemesen mutat rá a két világnézet és létélmény különbségére: a pápa egy teológiai problémát lát a vitában és az emberi oldalára nem figyel oda - a rabbi pedig a túlélésért küzd, a szorongatott kisebbségi lét és a mindennapi élet problémáira és azok megoldására reflektálva „szólal meg", amit viszont a pápa nem ért. Ennek a különbségnek egy vicces megoldása, vagy inkább feloldása ez a vicc.

 

Hogyan találtál rá a zsidó viccek témájára? Milyen funkcióval bír a humor az általad vizsgált közösségben?

Én is a Bethlen téri közösség tagja voltam és sokáig ugyanúgy poénkodtam, viccelődtem, mint mások. Egyszer egy egész délelőtt azzal telt, hogy ültem és körülöttem a többiek szinte megállás nélkül nyomták a vicceket egymás után. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire fontos szereppel bírnak a viccek ebben a közösségben, talán azért, mert annyi mindennapos léthelyzetre képesek reflektálni. Ettől kezdve figyeltem, hogy min, mikor, hogyan és miért nevetünk, ott, a Bethlen téren. Elkezdtem naplót vezetni erről: a viccek, a humoros szituációk, az egymásra kacsintások példáit jegyzetelgettem magamnak, és ezenközben konstruálódtak meg azok a témakörök, amelyekből a kötet felépül: a hagyomány mintái és az önirónia, a közösségi konfliktusok, az öröm, a budapesti zsidó környezet és a kisebbségi lét.

Nagyon fontos kérdéskör a tradícióhoz való viszony és ezzel együtt az önirónia megjelenése. Létezik egy erős szakrális minta, amit tapasztalsz, amikor a Tórát olvasod, szembesülsz vele azokban az imákban, amiket napról napra, hétről-hétre és évről-évre elmondasz. Tulajdonképpen Isten szava szól hozzád újra és újra, és mondja el számodra azt a mintát, amit Isten megkíván tőled - ahogy élned kellene. A zsidó hagyományrendszer meghatározza az egész napodat, felkeléstől lefekvésig, az interperszonális kapcsolataidat, a nőkkel való viszonyodat, a saját testedhez való viszonyodat, azt, hogy mit eszel, mit iszol, mikor pihensz, mikor imádkozol. Egy nagy szabályrendszer, amely a gondolataidat, az életviteledet keretbe foglalja. Ezt a szakrális mintát a Tóra, a Szentírás, az ezekre épülő kommentárirodalom, a rabbinikus döntések rajzolják fel a zsidó ember számára, aki így vagy úgy, de kommunikál ezzel a hagyománnyal. Ezzel szemben ott van a mindennapok realitása, az a tudat, hogy korántsem vagyunk annyira szent emberek, hogy az életvitelünkben, a gondolatainkban, a mindennapos gyakorlatban meg tudnánk felelni ennek a mintának. Ez egy alapvető antropológiai tapasztalat azok számára, akik kapcsolatban vannak a vallási hagyományokkal, akik ehhez próbálják igazítani az életüket. A humor az önirónia segítségével ezt a belső lelki feszültséget képes oldani; képes reflektál arra, hogy a minta és a mindennapok realitása sokszor nem találkozik egymással. És ezzel nem kérdőjeleződik meg a szakrális minta, nem jelenti azt, hogy a tradíció hibás, hanem csak azt, hogy az ember a hibás.

Mint minden emberi közösségben, így a zsinagógai közösségben is vannak konfliktusok. Izgalmas volt megfigyelni, hogy milyen viccek milyen konfliktusokra reflektálnak: az előimádkozó túl gyorsan vagy túl lassan mondja az imát, ki az, aki jobban, ki az, aki kevésbé tartja be a törvényeket, ott vannak a nemzedékek közötti konfliktusok, vagy a betérők és zsinagóga állandó tagjai közötti feszültségek. A humor képes megelőzni a lehetséges konfliktusokat, amikor már eleve tudod, hogy mire számíthatsz, és ezért nem érhet meglepetés. Mint abban, a viccben, amikor Kohn megy a rabbihoz jom kippur előtt öt perccel:

 

-         „Rabbi, nincs időm hazamenni, de van nálam egy csomó pénz, mit csináljak, nem tudná nekem addig itt valahol eltenni?

-         Dehogynem. Hívok két tanút is, hogy eltettem.

-         Ó, nem, nem, én megbízom a rabbi úrban.

De a rabbi győzködi, hogy szorít az idő.

-         Na jó - mondja Kohn. Jön a két tanú, a rabbi emberei, tanúsítják, hogy a rabbi elvette a pénzt, és kész. Na, kimegy az ünnep, Kohn megy a rabbihoz:

-         Kérem szépen a pénzem.

-         Nincs pénz, nem hagytál itt nálam semmit - mondja a rabbi.

-         Na, de rabbi úr - hüledezik Kohn. - De adtam hát, maga mondta, hogy nyugodtan magánál hagyhatom!

-         De nem.

-         De igen.

És így tovább. Végül a Kohn mondja:

-         Hát itt volt a két tanú is.

-         Jó, de kik voltak a tanúk? - mondja a rabbi. Odahívja a tanúkat.

-         Hagyott itt nálam a Kohn pénzt jom kippur előtt?

-         Nem, nem, dehogy - mondják.

Kohn majdnem elájul. Elmennek a tanúk, a rabbi odasúgja Kohnnak:

-         Na, Kohn, itt a pénzed.

Kohn nem érti:

-         De hát, rabbi úr, mire volt jó ez az egész színjáték, ha emlékezett az egészre?

-         Nu, Kohn, csak akartam, hogy lássa, kikkel vagyok én körülvéve."

 

Máskor a kirobbant konfliktusra gyógyszer a humor. Amikor azt mondod, hogy „jé, ez pont olyan, mint a viccben, amikor Kohn és Grün összekülönbözik". És ez képes a nevetésben feloldani azt az éles szituációt, amely akár tettlegességig is fajulhatna.

A zsidó vallás egy sokszínű világ, nincs ez másként a budapesti zsidó környezetben sem. A különböző irányzatok tagjai rendszerint meg vannak arról győződve, hogy ők az igazi zsidók, az az életmód a helyes, amit ők követnek. A zsidó közösségek tehát elhelyezik magukat ebben a kulturális térben, kialakul egy a többitől különböző csoportnorma és csoportidentitás. Az alaptapasztalat a budapesti zsidó világban az, hogy mindenki zsidó, a többiek is zsidók, de ők nem úgy azok, ahogy kellene. Óhatatlanul adódnak ebből helyi szinten is konfliktusok. A humor tud segíteni abban is, hogy feloldja ezeket a feszültségeket, - például megmagyarázza az ortodox és a neológ irányzat közti különbséget -, és ezzel képes az összetartozás élményét is megerősíteni. A viccek elképzelt szituációi olyan megoldást képesek nyújtani, amelyben az összetartozás nem sérül, de a különbségek is megmaradnak.

Az utolsó kérdéskör, ami kirajzolódott számomra, a magyarországi nem zsidó többséghez való, történelmi traumákkal, és a zsidó emberek részéről sokszor a veszélyeztetettség érzésével terhelt viszony. Egy zsidó ember számára - akinek például a családtörténetében ott van a Holocaust tapasztalata - az ingerküszöbe is valószínűleg alacsonyabb, hiszen élő számára a trauma, és át tudja érezni a kiszolgáltatottság halálos tétjét. A magyar társadalom rendszerváltás utáni legnagyobb mulasztásai közé tartozik, hogy nem sikerült kibeszélni ezeket a problémákat, ami azt jelenti, hogy ezek az érzések, félelmek konzerválódtak. Az volna a jó, ha a többségi társadalom megértené, hogy miért lehet megalapozott egy zsidó számára az a fajta félelem, ami a többség számára nem megalapozott. Az volna jó, ha megértenénk, hogy a félelem nem általános, hanem emberi, környezet- és kultúrafüggő tapasztalat. A humor nagyon sokat képes oldani a történelmi traumákon, de ha megfigyeljük, a Holocaustról például nincsenek zsidó viccek.

 

 

Hol húzódnak a humor, a viccelődés határai?

Vannak olyan területek, ahová már nem ér el a humor, vagy hogyha átlépne bizonyos határokat, akkor gúnnyá válna. Nagyon sok minden a humor tárgyát képezheti. De a tradíció vagy Isten kifigurázása soha nem lehetséges. Ha jobban megnézzük, mindig az ember az, aki baklövéseket követ el: aki megkívánja a húst, aki a negyedik vagy ötödik hűtőszekrényébe tréflit (például sonkát) tart, aki jom kippurkor a Ford részvényekről beszél. Mindig az ember a tökéletlen.

De hasonlóképpen megjelenik a viccekben az Izraellel való szolidaritás, megjelennek a különbségek is, az is, hogy egy izraeli zsidónak nincs olyan humorérzéke, mint egy budapestinek, ezzel együtt Izrael soha nem céltáblája a vicceknek. Nem kerül szóba soha például az izraeli-palesztin konfliktus, ennél fontosabb a szolidaritás komolysága.

A zsidó közösségekben is poénkodnak bizonyos fizikai jegyeken, amely beépül az önirónia világába és a stigmatizációt oldják fel az irónia segítségével. Viszont ez olyan, mint a Cyrano-ban: magamat kigúnyolom, ha kell, de ha más mondja, azt nem fogadom el. Ez is a humor határaihoz tartozik.

 

Az derült ki abból, amit elmondtál, hogy ez egy belső használatú humor. Kifelé mennyire működik ez a fajta humor? Mennyire működhet egy tágabb dimenzióban, például a különböző vallásokkal való viszonyban?

Az antropológiai vizsgálatok határait két dolog köti meg: egyrészt az ember korlátozott értelmező tehetsége, másrészt pedig az, hogy az antropológus is abból tud dolgozni, amit tapasztalt. Nem tudok más vallásokra - például a buddhizmusra - példát mondani.

A kereszténységhez való viszonynak viszont három fontos dimenziója van: az első a különbség, a második egyfajta egymásra kacsintás, amit az évszázados egymás mellett élés tapasztalatai vonnak maguk után, és megjelenik mellette a közös, békés egymás mellett élésnek a vágya. A kereszténységnek és a zsidóságnak számos viccben megjelenik egyfajta közös platformja, például amikor a rabbi és a pap együtt gyóntat. A harmadik dimenzió pedig a másik vallásról való tudás - ez egy híd is a két vallás között. Ez utóbbi két dimenzió az, ami inkább kifelé szól.

Még egy vallásra történő utalás található a kötetben: amikor a samesz azt mondja, hogy ő a „Bethlen téri müezzin, aki imára hívja az embereket". Csak ő nem a toronyból teszi, hanem sms-eken keresztül. Ez a poén is befelé szól, egy másik vallásból származó kategória teszi viccessé a dolgot, és ez nem bántó sem a zsidóság, sem az iszlám felé. De egy ismeretet tükröz egy másik vallásról. Más vallással kapcsolatban nem fogalmazódtak meg viccek - legalábbis ebben a közösségben -, ez valószínűleg a kulturális távolságból fakad.

 

A viccekben többféle módon is megkonstruálódik a zsidóság fogalma, van, ahol vallási, de van, ahol nemzeti kisebbségként jelenik meg.

Ráadásul az egyetemes judaizmus világán belül a magyar zsidó megint egy külön kultúra és identitás. Az identitás komplexitása egy nagyon izgalmas és feszültségeket is generáló jelenség. Jonathan Webber kutatásaiból kiderül az is, hogy ez a diaszpóra-zsidósággal kapcsolatban például egy általános problémakör, így a magyar zsidóság szempontjából is az. Az eltérő kontextusok más és más identitásjegyeket és önreprezentációt váltanak ki az ember életében. Egyfelől vagy magyar anyanyelvű és kultúrájú, de zsidó vallású ember - ekkor a többséggel szemben úgy fogalmazódik meg a különbség, hogy te más felekezetű vagy. Ugyanakkor ez etnikus alakzatba is képes formálódni. A zsidósággal foglalkozó szakirodalomban - akik szeretik a definíciók gyártását - különböző meghatározásokat hoznak létre azzal kapcsolatban, hogy etnikum-e a zsidóság, nemzet-e a zsidóság, rítusközösség-e a zsidóság, vallás-e a zsidóság, kultúra-e a zsidóság - általában: mi a zsidóság? Ez egy örök kérdés, amit valószínűleg a legtöbb zsidó újra és újra feltesz magának - és azt gondolom, hogy különböző kontextusokban különböző válaszokat fog adni a fenti lehetőségekből. Ami azt jelenti, hogy minden válasz erősen szituációfüggő. A humor képes a szituációkhoz való folyamatos adaptációkból adódó terhet is oldani. A zsidóság megélése így nem vezet skizofrén állapothoz, többek között a humor kulturális rendszere miatt sem, amely rugalmas, és amely képes adaptálódni a különböző helyzetekhez.

 

Mennyire lehet tükre egy Bethlen téri kis közösség egy tágabb értelemben vett zsidóságnak?

Az egyetemes judaizmus, a transznacionális, transzkulturális zsidó világ nagyon sokszínű. Ha az ember egy kis közösséget szemlél, akkor az nem fogja tudni tükrözni ezt a nagyon sokrétű világot. Másfelől viszont a rendszerváltás után ebből a sokszínűségből sok minden megjelent Magyarországon, itt él velünk. Ebből adódik, hogy akár egy közösségen belül is nagyon sokféle irányzat tud bizonyos személyeken keresztül jelen lenni: akár úgy, hogy valaki szimpatizál egy másik zsidó irányzattal, akár úgy, hogy a viccek, anekdoták vagy a tapasztalatok behozzák ezeket a világokat. Persze ettől nem lesz reprezentatív a közösség, de attól még igaz lehet, hogy a sokszínű egyetemes zsidó világ megjelenik egy ilyen közösségben, miközben a közösség része marad a sokszínű zsidó világnak. Ha részletesen bemutatunk egy zsidó kisközösséget, akkor az mélyítheti, gazdagíthatja az egyetemes zsidó kultúráról való tudásunkat.

 

Lesz kötelező olvasmány a könyvből a diákjaid körében? Kiknek ajánlanád a kötetet?

Nem vagyok a kötelező olvasmányok híve. Azt szeretném, hogy akár diák, akár érdeklődő örömmel és önmagáért olvassa el a könyvet, és nem azért, mert fel van adva.

Azoknak ajánlanám, akiket érdekel a zsidóság, vagy éppen a mai össznépi nyomorban, és kicsit fanyarabb hangulatú világban a humor iránt érdeklődnek. Akiket a vallási lét és a humor, a közösségi lét és a humor összefüggései érdekelnek. Hiszen a kötet a humor kapcsán szól egy zsidó közösségről, de azon túl, hogy a zsidó közösségről és vallásról is megtudunk elég sokat, a humor kulturális rendszerébe is bepillantást nyerhetünk, és a kötet talán arra is rávilágít, hogy a kultúra folyamatosságában mekkora szerep jut a humornak. Végezetül talán azoknak tudnám ajánlani még, akiket érdekel az antropológiai jellegű gondolkodás, az hogy antropológusként hogyan próbálunk megismerni közösségeket és írni róluk.

Ezt a könyvet igazából egy szórakoztató, ismeretterjesztő munkának képzeltem el, amely a zsidóság világába is bevezeti az olvasót. Minden közösséggel kapcsolatban igaz, hogy a velünk élő előítéletek nagyrészt a tudatlanságból vagy sztereotípiákból táplálkoznak. Ez a kötet talán valamicskét segít a tudatlanságunk felszámolásában... Aki már jól ismeri a zsidó kultúrát, annak annyiban lehet új ez a munka, hogy egy megélt zsidóságról esik szó benne. Talán ez egy olyan könyv, amit én is megvennék, ha nem én írtam volna.

 

Hogyan tekintesz a könyvedre: viccgyűjtemény kommentárokkal vagy tudományos elemzés?

Antropológiai leírás értelmezésekkel, ugyanakkor nem tudományos módon. Minél több viccet és humoros szituációt, helyzetkomikumot, anekdotát próbáltam összegyűjteni, körülírni a kontextusukat, megragadni a mélyebb rétegüket. Műfajilag én sem tudnám besorolni, az biztos, hogy határmezsgyén mozog.

 

Mennyire példaértékű számodra ez a közösség, amely így képes használni a humort?

Ezek a viccek, szituációk elválaszthatatlanok az életemtől, magamban hordom őket. Én is így viszonyulok a világhoz: öniróniával, fanyar, de a feszültségeket feloldani akaró hozzáállással. Mintaként azért nem tudom használni, mert bennem van. A kutatás során pontosan az volt a nehéz, hogy hátralépjek egyet, és onnan szemléljem a közösséget.

 

Kik voltak a mestereid?

Amikor a Bethlen térre kerültem, több mint tíz évvel ezelőtt, Stark Tibor bácsi karolt fel. Hitközségi elnök volt, és abból a faluból származik, ahonnan az én apai ágam. Nagyon kreatívan és humorosan viszonyult a tradícióhoz, lényegében rajta keresztül szívtam magamba ezt a fajta hozzáállást. Amikor körülbelül egy évvel a megismerkedésünk után meghalt, kicsit elveszettnek éreztem magam. De aztán találkoztam Rozsnyai Sanyi bácsival, akinek hihetetlenül izgalmas élete volt, és sülve-főve együtt voltunk. Ők ketten voltak a nagy öregek, akik megtanítottak a „zsidó fíling"-re. Mindig számíthattam Deutsch Róbertre, a Bethlen téri rabbira, aki egy személyben volt barát, pótapa, focipartner. Altmann Sándor - ő a samesz - barátsága is végigkíséri a Bethlen téri tíz évemet. Gyulai Péter pedig a legtöbb vicc ismerője: folyamatosan bombázza a közösséget ismert és kevésbé ismert viccekkel. Amikor az életéről beszél, akkor viccekbe ágyazottan teszi, minden élethelyzethez legalább tíz viccet tudna mesélni. Most ez a következő terv: egy ember saját humoráról írni, illetve egy ember életét a humorán keresztül megvilágítani. Egy életútinterjút tervezek. Ő még nem tudja, de ő lesz az.

 

Az interjút Danyi Gábor készítette.


Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bookfenc.blog.hu/api/trackback/id/tr532231053

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.