Bookfenc

Szegedy-Maszák Mihály nemrégiben megjelent Kosztolányi Dezső című monográfiájának előszavát közöljük.

Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső

(részlet)

1. Előszó

„Das, was lebt, ist etwas anderes als das, was denkt.”[1]

„Ne illessz előszót munkádhoz; a bírálók csak róla fognak szólni.” George Moore (1852–1933) – az ír szerző, akinek e szavakat tulajdonítják,[2] s akiről halálakor a Nyugat azt állította, hogy „inkább francia volt, mint angol“[3] – olyan intelmet fogalmazott meg, amelyet kockázatos nem megfogadni. Az itt kezdődő könyvben található fejtegetések esendő voltát aligha feledtetheti bármiféle előre bocsátott magyarázkodás, hiszen magának az irodalomnak a természetéből is következik, hogy mindaz, ami itt olvasható, már a jelen pillanattól fogva a múlthoz tartozik és felülvizsgálatra szorul. „Az a hitem – írta Kosztolányi a Nyugat 1914. április 16-án megjelent számában –, hogy állandóan – legalább ötévenként revideálnunk kellene irodalmi ítéleteinket. Öt év múltán ismét mást veszünk észre egy−egy munkában”.

Az utókor még a legkiválóbbak véleményét is szigorúan mérlegre teszi. Példaként két olyan méltatót idéznék, akik Kosztolányi legjobb értői közé tartoztak. Schöpflin Aladár 1937-ben kiadott irodalomtörténetének tévedéseit manapság már a kevéssé tájékozott olvasó is könnyen észreveheti. „A leány egyszer elmegy néhány hétre nyaralni – olvasható e munkában a Pacsirtáról –, az öregek ezalatt felszabadulnak, kedvükre való mozgalmas életet élnek, pompásan érzik magukat.” Nem kevésbé hat felületesnek a gondolatmenet további része, mely szerint „Édes Anna [...] egy éjszaka fejszét ragad, megöli asszonyát és annak férjét.” Sőt, a végkövetkeztetés is hamisan hangzik: „Kosztolányi állapította meg a homo politicus és a homo aestheticus ellentétét”.[4] Halász Gábor két évvel korábbi szavait ugyan nem érheti ennyire nyilvánvaló kifogás, de azt meg lehet jegyezni, hogy nem teljes mértékben igazolta a legutóbbi háromnegyed évszázad az ítéletét, mely szerint „értékesebbek az alkotás szempontjából a szegény gyermek, mint a bús férfi panaszai, [...] jobbak a Meztelenül látszólag elvonatkoztatott képei, mint az egyébként szívbemarkoló és néhány nagyszerű verset felmutató Számadás”.[5] Különösen az értékítélet második felét lehet ingatagnak minősíteni.

Ha ilyen kiváló értekezők nyilatkozataiban ki lehet mutatni hiányosságokat, akkor egészen bizonyos, hogy nagyonis vitathatónak fog bizonyulni mindaz, ami ebben a könyvben található. Nemcsak azért, mert Kosztolányi Dezső munkásságának értelmezéséhez olyan sokféle ismeret szükséges, amelyet nem mondhatok magaménak, de azért is, mert a történelem nem áll meg, a múltról alkotott kép nem állandósítható. „Minden értelmezés lényegénél fogva átmeneti igazságot hordoz” – állítja korunk egyik kiváló zenésze,[6] és ugyanerre emlékeztet a képzőművészetek jelentős szakértője, amidőn arra hivatkozik: „a múltra vonatkozó tudásunkat jelentős mértékben korlátozza, hogy nem ismerjük a jövőt”.[7]

Más oka is van az itt következő műértelmezések vitathatóságának. „Az, amit nem értünk meg teljesen: a költészet” – állította Kosztolányi, az Új Idők 1928. január 15−én megjelent számában,[8] s e figyelmezetése közel áll az általa fordított Valéry felfogásához. „A legjobb mű az, amelyik a legtovább megőrzi a titkát.” Ez az észrevétel az 1920-as évek végén fogalmazódott meg,[9] és más bizonyíték is megerősítheti a föltevést, hogy a magyar szerző nézetét több jelentős kortársa is osztotta. Anélkül, hogy elfogadnók Babitsnak azt a véleményét, hogy „a költőket nem is olvashatják, nem is érthetik meg mások, csak akik maguk is költők”,[10] föltehető a kérdés: van−e az értelmező birtokában olyan eszköz, fogalomkincs, amellyel meg tud közelíteni írói alkotásokat, ismeri-e eléggé a kort, amelyben a költő élt, vagy akár a jelent, hogy érdemlegeset tudjon mondani az általa kiszemelt művekről – különösen akkor, ha azok annyira különböző műfajúak, mint Kosztolányi esetében. „Wo sind meine Runen / gegen diess Räthsel?” – énekli Brünnhilde, amikor a számára érthetetlennel kerül szembe. E sorok írója éppoly nehéznek találja saját helyzetét, mint a Götterdämmerung hősnője a II. felvonás 5. jelenetében. Semmiképpen nem követheti azoknak a példáját, akik „tudományt művelnek és az igazságot keresik, feledve, hogy önkényes előföltevésekre támaszkodnak”.[11] Azért sem, mert Kosztolányi műveinek tárgyalása szigorú értelemben vett történeti kérdések megválaszolását is igényelné, e társtudomány eredményeinek szakszerű számbavételére azonban nem vállalkozhatom. Nem tudom elfogadni a szembeállítást, mely szerint „a hagyomány a mindenkori jelenhez kötődik, teremtett, és nem azonos a megtörtént dolgok halmazával, a múlttal”, s ezért „nem a tudományos, hanem a politikai gondolkodás körébe tartozik”,[12] de érzékelem, hogy a különféle szellemi tudományok hagyománya jelenleg nem igazán összeegyeztethető s ugyanazzal a szóval nem ugyanarra utalunk.

Nehogy valaki hamis várakozással vegye kezébe e kötetet, szükséges leszögezni, hogy nem életrajzi monográfia elkészítése volt a célom. Szó sincs arról, hogy lebecsülném az életrajz jelentőségét; egyszerűen azt vagyok kénytelen elismerni, hogy nem ilyen jellegűek voltak előmunkálataim. Más kérdés, hogy korántsem vélem magától értetődőnek valamely életmű egységét. Csakis a tematikusnak nevezett kritikusok fogadhatják el a föltevést, hogy „az irodalom nagyjai csak egy művet hoztak létre”. Olyan kis terjedelmű életmű esetében, mint Vermeeré, talán lehet némi igazság abban, hogy egyes művei „ugyanannak a világnak a töredékei”,[13] de merné-e bárki állítani, hogy a Lear és A vihar vagy a Tristan és a Meistersinger lényegében ugyanaz a mű. Az Esti Kornél és az Ének a semmiről sem hozható közös nevezőre.

A Kosztolányinak tulajdonítható alkotásoknak nem ő az egyedüli szerzője. Az ő műveire is érvényes az igazság, mely szerint „meglehetősen sok történelemre van szükség ahhoz, hogy egy kevés irodalom létrejöhessen”.[14] A nyelvszemléletével foglalkozó záró fejezetnek éppen az a föladata, hogy próbálja megvilágítani: maga Kosztolányi úgy vélte, műveit bizonyos fokig a legtágabb értelemben vett nyelv emlékezete hívta életre. Fölfogása némileg hasonlított ahhoz, amelyet Foucault így összegezett: „napjaink írása megszabadította magát a ’kifejezés’ szükségletétől [...]. E fordulat az írást jelek játékává alakítja, olyan játékká, amely nem annyira ahhoz a tartalomhoz igazodik, amelyet jelöl, mint inkább a jelölő saját természetéhez. [...] Mindenekelőtt arra szolgál, hogy teret nyisson ott, ahol az író szubjektum folytonosan eltűnik”.[15]

Lírai versei vagy elbeszélő prózája a jelentősebb? Nemcsak a magyar irodalomban ritka az olyan életmű, amelynél föltehető ilyen kérdés. Egy 1951-ben tartott előadásában állította Gottfried Benn, hogy Goethét leszámítva, „a legutóbbi száz év egyetlen nagy regényírója sem volt lírikus”.[16] „Földünk, égaljunk, vérmérsékletünk arra rendelt bennünket, magyarokat” – írta Kosztolányi 1918-ban –, „hogy elsősorban a lírában alkossunk nagyot, a többi műfajban eddig még nem termett semmi igazán maradandó, mely a külfölddel is állja a versenyt”.[17] Lehet, túlzó e megrovás, de valószínűleg ösztönzést adhatott ahhoz, hogy a szigorú ítélkező a sokáig a népszerű kultúrával társított prózát a verses költészet magasságába emelje. Már életében megfogalmazódott olyan vélemény, amely elbeszélő prózáját tartotta elsődlegesnek. Halász Gábor ezért érvelt a következőképpen: „Vannak, akik prózai alkotásait fölébe helyezik a költeményeinek; pedig ami ott csak kifogástalan, verselemként felhasználva válik újszerűvé és izgalmasan érdekessé”.[18] Több mint félévszázaddal később angol költő fordítója, George Szirtes személytelenül jegyezte meg, hogy „sokan jobban szeretik a szépprózáját (his fiction) a verseinél”.[19]

Különféle nézőpontokból, nagyon eltérő igény és tájékozottság alapján lehet közelíteni az életműhöz. Hihetőleg ezzel is indokolható a közmegegyezés hiánya. Krleža egy 1978-ban megjelenő kötet számára a következő módon nyilatkozott: „Semmilyen vonatkozásban sem volt gyengébb lírikus, mint regényíró, sőt azt is mondhatjuk, hogy jobb költő volt, mint prózaíró”.[20] Nem lehet elhibázottnak nyilvánítani a népi írók irodalomtörténészének vélekedését sem, inkább a történetiség alapján adott magyarázatot igényelne a kijelentés, hogy „Kosztolányi lírai pályája nem mérhető Ady Endre pályájához, de ott a helye Juhász Gyula és Tóth Árpád mellett a magyar líra első vonalában. Természetesebb, egészségesebb és őszintébb költő volt Babits Mihálynál”.[21] Bő két évtizeddel később az egészen más értékrendű Sőtér István neheztelő hangnemben tette szóvá, hogy „Kosztolányi költői nagyságát máig sem érzékeljük eléggé”.[22]

Az eltérő alkat s szemlélet korántsem szükségszerűen tesz érzéketlenné, sőt olykor előtérbe állíthatja az életműnek addig elhanyagolt részét. „Kosztolányi szellemes író. A szellemesség nem élc és nem ötlet.” Németh László 1928-ban tette ezt a megállapítást,[23] és szűk öt évvel később kifejezetten a tárcákra irányította a figyelmet, arra hivatkozván, hogy „a magyar próza e században alig termett valamit, amit tökéletességben ezekhez a félhasábos remekművekhez lehetne hasonlítani”.[24] Közismert, milyen sokat tett e rövid szövegek elismertetéséért Illyés Gyula Kosztolányi halála után. Az ő példájukat követve, annak érzékeltetésére is törekszem, hogy az általam méltatott szerző nemcsak költőként s elbeszélőként, de értekezőként is a magyar irodalom élvonalához tartozott. A magyarországi sajtótörténeti vizsgálódások viszonylagos elmaradottsága is okozza, hogy újságírói tevékenységéről csak meglehetősen vázlatos képet adhatok.

Könyvem elkészítésekor még alig kezdődtek meg Kosztolányi műveinek kritikai – ő így mondaná: bírálati[25] – kiadásának előmunkálatai. Ha ez a vállalkozás sikerrel tud kibontakozni, nyilvánvalóan erősen módosítani fogja az életműről alkotott képet. Az eddigi tapasztalatok alapján itt csak tétova sejtés körvonalazására van mód. Bármennyire szövegek értelmezését tűztem ki célul, nemcsak az életmű, de az egyedinek nevezhető alkotás egységét is megkérdőjelezhetőnek tételezem föl. Más szóval egy Kosztolányi tevékenységével foglalkozó könyv számára nem tartom irányadónak azt az eszményt, amelyet a szövegkiadás egyik kiváló szakértője így foglalt össze: „Az irodalmi mű egyik jellemzője az, hogy szövege egyedi, megváltoztathatatlan. [...] A szövegkritikus feladata az, hogy – a szerzők szándékával összhangban – a szöveg invariáns jellegét megőrizze, illetőleg az eredeti szöveget helyreállítsa. [...] hiba az, ami a szerzői szövegtől eltér”.[26] Értelmezéskor olyan előföltevést tekintek irányadónak, amely szerint Kosztolányi némely alkotásai inkább a szabadnak, mások a viszonylag kötöttnek nevezhető forma ideáltípusához állnak közelebb – hasonlóan ahhoz, ahogyan a Das wohltemperierte Klavier prelúdiumai és fúgái „szabad, illetve kötött formának” tekinthetők –, akár azt is lehetővé téve, hogy „a befejezetlenség véges formába épüljön be”.[27] Mivel Kosztolányi munkásságában kitüntetett szerepet játszik az újraírás és a más összefüggésbe, környezetbe helyezés, valamint a külön−külön létrehozott egységek utólagos elrendezése, zártság és nyitottság, megtervezettség és rögtönzés kölcsönhatását olyan eszménynek a szellemében igyekszem vizsgálni, amelyet egy másik jelentős huszadik századi író így jellemzett: „Részemről az alkotásnak csak olyan ösvényeit ismerem, amelyek lépésenként, azaz egyik szóról a másikra, magának az írásnak a folyamán válnak járhatókká”.[28]

Miután hivatkoztam történelemre és kortársakra, óhatatlanul is fölvetődik a kérdés: miféle irányzatokhoz mérem az általam mérlegelt alkotásokat. Nagyon óvatosan utalok irodalmi vagy művészeti mozgalmakra, mert úgy vélem, a huszonegyedik század elején a közös emlékezet már kevéssé ragaszkodhat ahhoz az elvhez, hogy az európai művelődés vonalszerűen vagy szakaszosan előre haladónak föltételezett alakulása érvényesnek tekinthető olyan világban, amely különböző kultúrák összjátékaként jellemezhető. A nemzetközi irányzatokat néhány nyugat−európai irodalom alapján határozták meg, s ezek gyakran a magyar irodalomra sem érvényesíthetők.

Szándékom szerint a magyar irodalomtudomány eredményeit összehasonlító szempontokkal egyeztettem, annak a figyelmeztetésnek a szellemében, amelyet Kosztolányi egyik jelentős osztrák kortársa így fogalmazott meg, 1921-ben: „Azok, akiknek számára a nemzet egyszerűen nem is létezik, túlságosan megkönnyítik a maguk dolgát. [...] De akik nem ismerik a nemzetekfelettiség eszményét, ők is túlságosan egyszerű megoldást választanak”.[29] Bő száz évvel ezelőtt előfordult, hogy egy kiváló magyar író munkásságát ilyen címmel méltatták: „A magyar Balsac” [sic!],[30] és a közelmúltban rendeztek olyan kiállítást, amelynek „A magyar Vadak” elnevezést adták. Nem hiszem, hogy segíti a magyar irodalom vagy művészet alkotásainak megértését, ha egyszerűen másik kultúrából vett címkével látjuk el őket, de az sem üdvös, ha nem veszünk tudomást nemzetközi összefüggésekről. Különösen indokolt ezekre figyelni olyan alkotó esetében, aki szeretett utazni, több nyelven olvasott és sokat fordított idegen nyelvből.

Kosztolányi nyelvi közösségként képzelte el a magyarságot. Mint minden szemléletet, ezt is el lehet utasítani. Azt remélem, könyvem végére az olvasó meggyőződhet arról, hogy ez a nemzetfelfogás lényegesen magasabb mércét állít föl, mint némely más elképzelések, bármennyire hangosan hirdessék is őket. „Műve addig él, amíg a magyar nyelv” – írta Márai az Újságban, a költő halála után.[31] Meggyőződésem, hogy a Lenni vagy nem lenni című eszmefuttatás szerzője is így gondolta.

Esterházy Péter mintegy bő két évtizeddel ezelőtt azt írta, Kosztolányi „nem mester, mert mester nincs, nem példa, mert Babits Mihály a példa, nem a legnagyobb, mert Móricz Zsigmond a legnagyobb, ha volna legnagyobb, de ő áll a legközelebb hozzánk”.[32] Egy jelentős alkotó egészen más távlatból ítél, mint az irodalmár. Semmi jogom nincs mások nevében nyilatkozni. Egyetlen más magyar író rovására nem kívánom fölnagyítani Kosztolányi Dezsőt. Csakis annyit állíthatok, alkatilag közel áll hozzám, ezért róla igyekeztem könyvet írni.

[…]