HTML

Bookfenc

Friss topikok

  • kovi1970 (törölt): Sam Harris az egyébként megfontolandó gondolatait, kevélységével rombolja. Több tiszteletet kelle... (2014.01.22. 18:36) Egy ateista naplója

Archívum

Linkblog

Fordulat az olvasásban

2010.08.26. 10:54 Costo

Emberi elmék - (Csányi Vilmos: Marci, a beszélő kutya)

Címkék: evolúció etológia marci recenzió csányi vilmos a beszélő kutya

Az embernek két lába van, a kutyának négy – biztosnak látszó megkülönböztetés. A kutya ugat, az ember beszél: ezt a tételt is megbízható tapasztalatok támasztják alá. Habár, egyesek állítják: a kutya majd’ megszólal. De ha valóban megszólal, állat-e még, vagy már négylábú ember?

 

 

 

 

 

 

Marci egy homokszínű, fekete foltos briárd. Egyik füle feláll, hegyes. De csak az egyik. Szereti a sült virslit és a mustárt különösen. Meg Zsoltot. Ezzel persze sok kutya van így. Marci azonban mindezt el is tudja mondani, szép tagolt emberi mondatokkal. Ő az első a világon.

 

Marci nem papagáj-módra utánoz hangokat, bizonyos betanult mondatokat ismételgetve. Az agyában őssejt-eljárás segítségével létrejött beszédközpontnak köszönhetően a kutya nyelvre tesz szert, a nyelv által pedig gondolkodásra. Marci mintegy kétezer szót használ következetesen és értelemszerűen, csak a „b” és „p” betűket és a nyelvtant kell még gyakorolnia csöppet. Következtet, kreatív műveleteket végez – például a kávét elnevezi „fekete víznek” –, néha – mondhatni – „filozofál”.

 

A fikció elemei nem eshetnek messze a valóságtól. Csányi Vilmos neve és a hozzá tartozó tudományos státusz különös súlyt ad a könyvnek, amelyben a szerző tudósként is jelen van tekintélyével szentesítve a sorokat. Csányi egy interjúban például arról beszél – ami regényének kiindulópontja is –, hogy ötven éven belül reális esélye van annak, hogy a kutyák megszólaljanak. Csányinak ráadásul nem a Marci, a beszélő kutya az első „kutyás” könyve: az olvasó úgy is emlékezhet az íróra, mint Bukfenc és Jeromos barátjára, aki etológusként arra a kérdésre kereste a választ, hogyan gondolkodnak a kutyák.

 

Csányi egy tudományos lehetőség köré építi ki a fikciót, amelyben a kutya már nyelv által gondolkodik: Marci úgy artikulálja kutyaságának élményeit, hogy az az ember számára tökéletesen érthetővé válik. Ezzel egy időben azonban egy köztes tér nyílik ember és kutya között: a kutya már nem kutya, de még nem is teljesen ember. Miközben az ember magához méri a kutyát, addig Marci megkülönbözteti magát a kutyáktól és inkább az emberi mivolthoz köti identitását. Énje kettős: teste a kutyáé, elméje az emberé (hacsak egy gyermek szintjén is). Csányi regényének legérdekesebb pontjai éppen azok, ahol a kísérleti alany visszahat a megfigyelőre, ahol Marci azáltal, hogy saját magát definiálja – „Marci nem kutya, Marci em’er. Kutyák ugatnak. Marci ’eszél”, mondja – éppen az emberi identitás mivoltára kérdez rá – arra, hogy mitől ember az ember.

 

Leszámítva a bevezető oldalakat, Marci a könyv derekáig meg sem születik. A regény ugyanis jóval Marci színre lépése előtt kezdődik: egy fiatalember, Kertész Zsolt megpályáz egy tudományos állást és belép a tudomány várába. Az elbeszélő nagy hangsúlyt fektet arra, hogy kellő részletességgel, humorral és éleslátással mutassa be a természettudományok intézményes berendezkedését, működési mechanizmusait, hierarchiáját. És szereplőit: az idős titkárnő-nagyasszonyt, akinek udvarolni kell, bármennyire is magától értetődő és egyszerű a kérés, a nagytekintélyű, ugyanakkor a Nobel-díjat feltétlenül áhító Grünwald professzort, vagy Körmendy Géza docens urat, aki utálja az élő állatokat, ellenben igen kedveli őket „feldolgozni” – és sorolhatnánk. A tanszék életét a tudomány kulisszáinak világában még zöldfülűnek számító Kertész Zsolt tekintetén keresztül látjuk, aki többször kényszerül őszinte felháborodásra – legelőször akkor, amikor kiderül, hogy a tudományos cikkek élére nem feltétlenül annak a neve kerül, aki a cikket írta, legutoljára pedig akkor, amikor a tudomány elkötelezett és vak hívei Marcit, a világ egyetlen beszélő kutyáját fel akarják trancsírozni.

 

Míg Csányi Vilmos könyvének magja, a beszélő kutya története leginkább Robert Merle regényeinek (az Állati elmék és a Majomábécé) sorába illik, addig a könyv egésze inkább a tudomány és az emberi kultúra visszásságait leleplező, ugyanakkor azok értékeit felmutató – és e kettő metszéspontján mindenképpen gondolkodásra sarkalló – szatírája. A mindenható tudomány viszonya az etikához, a valláshoz vagy az emberi felelősséghez, a humán identitás kiterjeszthetősége más életformákra, az ember által alkotott vagy megismert lények (vissza)hatása az emberre, az emberi lét kritériumai vagy a test és a lélek viszonya mind-mind olyan kérdések, amelyeket ugyan nem jár körül a regény, de amelyeket felvet.

 

Pár oldal van hátra a kötetből, és minden elrendeződni látszik. Aztán hirtelen-váratlan megint beüt a krach, valami apróságon elcsúszni látszik az egész megnyugtató happy end. A történet folyásából mintha nem következne ez a fajta befejezés. Viszont következik abból a hiányos rendből, amelyet emberi kultúrának hívunk, és abból a lényből, amelyet embernek. Aki, éppen amikor a természet fölé kerekedik, válik korcsfajzattá, és veszíti el azt, amitől embernek tarthatná magát.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://bookfenc.blog.hu/api/trackback/id/tr82248991

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.