„Kosztolányi aranybánya a magyar írónak. Kosztolányit még az is olvassa, aki nem Kosztolányit olvassa. Felbukkan egy-egy versben, esszében, vagy regényben. De jó, hogy Esterházy Péternek jó ízlése van!” – írja Rapai Ágnes válaszesszéjében.
Rapai Ágnes: Korok és divatok
Kosztolányi a láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír szavakat találta a legszebbnek, a pálmát pedig az ő szótárában a fülolaj vitte el. Látszik, hogy a múlt század elején nyilatkozott Kosztolányi arról, mely magyar szavakat tartja a legszebbnek. Mert ugyan kinek jutna manapság eszébe, hogy például a szívet szépnek tartsa. A gazdasági válság kellős közepén egyetlen magyar írótól sem várhatunk el ilyen nagy áldozatot. Túl szegények vagyunk mi ahhoz, hogy bármi szívvel kapcsolatos dolgot fontosnak tartsunk. Nagy a rezsi, éhesek a gyerekek… Kardot csak az olimpia közvetítésekor látunk, de sok örömünk nem telik benne, sajnos vívóink egyre pocsékabb teljesítményt nyújtanak. A nyelvhez való viszonyunk tehát folyton-folyvást változik, azt is mondhatnám, olyan, akárcsak a ruhadivat. Nekem minden szó egyformán kedves, úgyhogy inkább arról írnék, hogy kritikusaink mely dizájnos szókölteményekbe öltöztetik mondanivalójukat manapság.
A magyar kritikusok tíz legszebb szava:
1. Intertextualitás
2. Hermeneutika
3. Posztmodern
4. Dekonstrukció
5. Jacques Derrida
6. Metonímia
7. Defiguráció
8. Narratíva
9. Fenomenalitás
10. Esterházy Péter
És fülolaj helyett a pálmát a kontextus viszi el, ugye milyen gyönyörűen hangzik?
Manapság mindent kontextusba raknak. Ez a bizsu úgy elterjedt a kritikadivatban, akárcsak a farmer a hetvenes években. Valamit magára adó irodalmár egyetlen dolgozatot sem tesz le úgy a szerkesztő asztalára, hogy legalább ötször-hatszor ne használná ezt az elegáns kifejezést.
A szocialista realizmus úgy kiment a divatból, mint a pinty, ki beszélne ma már tartalomról és formáról meg azok egységéről? Senki. Persze nemsokára jönnek a választások, és nagy fordulatra számíthatunk a kritika-irodalomban. Mert ugyebár senki sem evett meszet, hogy ezeket a liberális szavakat favozirálja egy népnemzeti kormány idején. Jól tudják kritikusaink, hogy NKA támogatást csakis abban az esetben kaphatnak, hogyha előveszik dédapáik szótárát, és akkor majd dől a lé. Lesz itt láng, kard és vér, és mást se fogunk csinálni csak sírni.
Na, abbahagyom a viccelődést, inkább arról írok, miért imádom Kosztolányit. Azért, mert Karinthy legjobb barátja volt, mert szeretett játszani, mert levelezett Thomas Mannal, mert költőnek ugyanolyan zseniális volt, mint prózaírónak, vagy esszéistának. „Most temettük el szegény Kosztolányit” írta József Attila, aki szintén a szívébe zárta Dezsőt. Olyannyira szerette a költészetét, hogy beemelte verseibe Kosztolányi sorait, átvette rímeit, témáit. Amikor a Szegény kisgyermek panaszait olvastam, ennél a résznél azonnal eszembe jutott a Lehunyja kék szemét az ég:
„Este, este...
Árnyak inganak
És bezárjuk ajtainkat
Figyelünk a kósza neszre.
Egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
Künn a csengő.
A divány elbújik félve
Szundit a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók
A szegény tűkör is hallgatag lóg.
Ó a néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek.
Fel ne keltsük - piszt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
S alszanak a fáradt, barna ajtók.”
Kosztolányi aranybánya a magyar írónak. Kosztolányit még az is olvassa, aki nem Kosztolányit olvassa. Felbukkan egy-egy versben, esszében, vagy regényben. De jó, hogy Esterházy Péternek jó ízlése van! Ő is belecsempészte Kosztolányi novelláját a Harmonia caelestisbe, ami azt jelenti, hogy a mi Kosztolányinkat olvassa ma már egész Európa, Ázsia, Afrika és még Óceánia is! Nem is olyan régen megjelent a hír a literán, hogy Kínában is kiadták a Harmonia caelestist, ami azt jelenti, hogy Kosztolányi Dezső olvasótábora jelentősen növekszik majd, Kosztolányi élt, Kosztolányi él, Kosztolányi élni fog!
