Esze Dóra, aki harmadikként válaszolt Kosztolányi Dezsővel kapcsolatos körkérdésekre, orvostanhallgató nagyapjáról és a már nagybeteg íróról mesélt történetet, beszélt Kosztolányi szavainak életveszélyes törékenységéről, és elárulta, melyik a 11. legszebb magyar szó.
1. Mikor találkozott életében először Kosztolányival, és mire emlékszik ebből a találkozásból?
Nagyon hamar, mondhatni viharos erővel. A családi legendáriumban Kosztolányi személyének más terekkel össze nem olvadó saját szálája van. A nagyapám, dr. Bollobás Béla éppen 1936 őszén volt rezidens orvostanhallgató a Szent János Kórházban. Kosztolányi kedvtelve mutogatott a köpenyén a vérfoltokra, mondván, már amennyire beszélni képes volt még, „gyilkosok vagytok, nem tudtok ti gyógyítani...” Amikor a nagyapám arra panaszkodott, hogy a következő szigorlatukra latinul is meg kell tanulniuk mindent, Kosztolányi azt felelte, mindez semmi, adna ő egy verset, vágja azt be másnapra, cserébe ő is kívülről fújja majd a tételeket. A nagypapám stílszerűen hajnalig foglalkozott a Hajnali részegséggel, reggel aztán odaült az ágya szélére, és hibátlanul teljesített. Már nem emlékszem pontosan, én teszem-e hozzá, én sajátítom-e ki ezt az emléket azzal a részlettel, hogy Kosztolányi egyre sápadtabban hallgatta őt. Mire eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, ugyan mi történt a fogadás a költőre eső részével, sajnos már lehetetlen volt megkérdezni. A nagyapám a halála napjáig fejből tudta a Hajnali részegséget. Az egyik születésnapjára, bár akkor még nem sejtettem, hogy az utolsóra, megtanultam én is. Úgy rémlik, belesültem.
5. Melyik a 11. legszebb magyar szó?
Pázsit.
6. Mit mondana Kosztolányinak, ha szembe jönne az utcán?
Drága Dezső, térjünk erre vissza a jövő héten.
7. Ha egyidős lett volna Kosztolányival és Csáth Gézával, játszott volna velük?
Muszáj lenne. Aztán meg sírnék.
10. Babits Mihály így nyilatkozott: „Kosztolányi Dezső szavai épek, mint az egészséges testek, s jól tartanak, mint az erős test rostjai. Szilárdak, a magyar nyelv legjobb anyagából valók, s kibírják a korok időváltozását.” Egyetért-e Babits Mihály szavaival?
Épnek és szilárdnak semmiképp nem látom e szavakat, sokkal inkább életveszélyesen törékenynek, mintha szakadatlan fájna a fejük. Ugyanakkor lázasan tevékenyek, e heves aktivitásuk pedig valahogy a csodával függ össze. Csoda folytán találják meg a helyüket a mondatokban, csoda folytán csípik el a saját képeiket az utolsó pillanatban, azután mégis barátságos a vég, elegáns, finom hangot adva a helyére kerül az utolsó kis kocka is. Hírnökök ezek a szavak, a sorok körül láthatatlanul kanyargó árnyfejezetek tömör, higgadtra vett címkéi, mintha az ő valódi szerepük az volna, hogy amint elhangzanak, már ne is rájuk emlékezzünk, hanem az alattuk tátongó mélységbe nézzünk és szédüljünk bele.
(Fotó: Békefi Dóra)
