"Közismert, hogy Kosztolányinál különös súlyt és egyedi fényt kap az udvariasság. Nehezen tudtam eldönteni, melyik nagyobb udvariatlanság. Ha visszautasítom a felkérést, vagy ha megjegyzéseket fűzök a kérdésekhez, s válaszomban hangot adok fenntartásaimnak magával a műfajjal kapcsolatban is." - Bónus Tibor válaszol.
Mikor találkozott életében először Kosztolányival, és mire emlékszik ebből a találkozásból?
Közismert, hogy Kosztolányinál különös súlyt és egyedi fényt kap az udvariasság. Nehezen tudtam eldönteni, melyik nagyobb udvariatlanság. Ha visszautasítom a felkérést, vagy ha megjegyzéseket fűzök a kérdésekhez, s válaszomban hangot adok fenntartásaimnak magával a műfajjal kapcsolatban is. A gyorsan terjedő internetes blogok közül az olyanok érdekelnek, s ebből van kevesebb, melyek elsődlegesen nem vélemények közléséből és ütköztetéséből állnak egy-egy szakterület, téma vagy jelenség körül. A kifejtett, árnyalt értelmezéseket szeretem. Elsősorban azért, mert maga a vélemény nem érdekel, pontosabban nem a vélemény érdekel. Füst Milán, akinek hangját – ellentétben Kosztolányival, kinek hangfelvételei megsemmisültek, s akinek, talán éppen ezért, legjobban a hangjára lennék kíváncsi – felvételek őrzik, a 50-es évek közepén a rádióban idézte fel Kosztolányi alakját, egy tanulságos történetben, ahol Kosztolányi, pillanatok alatt változtatva véleményét, önellentmondásba keveredik, és Füst szemrehányására, hogy „Tarts ki saját véleményed mellett legalább öt percig!” a tanúságtétel szerint ezt feleli: „Nekem nincs véleményem.” Még gimnáziumi éveimben akadtam rá erre a Füst-lemezre Szentes egyetlen könyvesboltjában, s ez a történet, mely emlékezetemben elválaszthatatlanná vált Füst Milán elképesztő orgánumától és prozódiájától, élesebben megmaradt ebből az időszakból, mint Kosztolányi-olvasmányaim. Persze nyilván azért is figyeltem fel rá, mert ekkor már érdekelt valamelyest Kosztolányi művészete.
A blog internetes felülete kétségtelenül demokratikusabb, mert kevésbé szelektív, mint a rádió és televízió fórumai, de amikor villáminterjúja körkérdéseit szegezi nekem Kosztolányiról, akkor alapvetően ezekhez hasonló elven működik. Nem elsősorban a dologra, a tárgyra magára kíváncsi, hanem a véleményemre, amivel olyan diskurzust generál, ha tetszik, olyan játékba von, amiből én jobbnak érzem kimaradni, mert nem szívesen fogadom el a szabályait. Bevallom, nem érdekel, „hogyan látják Kosztolányi alakját és életművét az irodalom és a közélet szereplői”, így nem is várhatom el, hogy bárkit is érdekeljen, én hogyan látom. Az viszont sokkal inkább érdekel, hogy ki-ki miként képes megszólaltatni ennek az életműnek az egyes szövegeit. De az is érdekelne, ha valaki, aki hajlamot és tehetséget érez erre a műfajra, írna végre egy Kosztolányi-életrajzot, alaposat, pontosat és megbízhatót. (Az állítólag gőzerővel készülő kritikai kiadás bajosan lehet meg egy életrajz nélkül.) Szegedy-Maszák Mihály, de akár Király István vagy Tamás Attila műelemzései sokkal inkább lekötik a figyelmem, mint akárkinek a véleménye Kosztolányiról. Ahogyan Németh G. Béla, vagy utóbb Molnár Gábor Tamás az Őszi reggeli-t szóra bírja, összehasonlíthatatlanul sokatmondóbb, mint ha bárki, akár ért az illető az irodalomhoz és Kosztolányihoz (mint a felsorolt irodalmárok), akár laikus, a véleményével, olvasmányélményeivel, benyomásaival stb. hozakodik elő. Ebben leginkább maga Kosztolányi lehet az irányadó, aki alighanem máig a legjobb műelemző valamennyi 20. századi magyar író s költő közül. Úgy felelek tehát ezekre a kérdésekre, hogy előrebocsátom, én nem igazán lennék kíváncsi saját válaszaimra, s hogy valószínűleg a többiekét sem fogom elolvasni ezen a blogon.
Mivel tananyag volt, nyilván már az általános iskolában olvastam Kosztolányi-verseket, talán elbeszélést is, ezekről azonban nincsenek előhívható emlékeim. Gimnáziumi éveimben verseit, a József Attila-versek mellett, gyakran olvasgattam, de regényei közül egészen a gimnázium utolsó évéig csak az Édes Annát olvastam. Aligha értettem igazán, de emlékszem, nagyon szerettem ezt a regényt. Talán azért is, mert Dosztojevszkij iránt rajongtam ebben az időben, s különösen fogékony voltam a tragikusra. Az utolsó évben, mikor már szisztematikusan készültem az egyetemi felvételire (ami nem azt jelentette, hogy magántanuló lettem volna, mint Kosztolányi, hanem, hogy a gimnáziumba ekkor már alig jártam be, ehelyett naphosszat a könyvtárban olvastam és Debrecenbe utazgattam felvételi előkészítőre, közel 400 igazolatlan órát halmozva fel így, amit kiváló osztályfőnököm, kinek mi voltunk az utolsó osztálya, míg Bíró Ferencék az első, szemrehányás nélkül igazolt), elolvastam a Pacsirtát és az Esti Kornélt is, elemző tanulmányok kíséretében.
Mi volt élete legfontosabb Kosztolányival kapcsolatos élménye?
Nem tudok ilyet megnevezni, lévén, hogy készülő elemzésemhez is folyamatosan, újra és újra olvasom a szövegeit. Ha mégis elő kellene hívnom egy katartikusat, akkor azt említeném, amikor a debreceni egyetemi könyvtárban egy télen, valamelyik folyóiratban, talán a Magyar Naplóban, kezembe került a Boldogság című Esti Kornél-elbeszélés, amit Lengyel Péter kissé patetikus kommentárjával közöltek újra. Ez a novella akkor különös hatást tett rám, s máig nagyon szeretem, részben alighanem e hatás mélyen beíródó emléke miatt is. Jó pár évvel később meg is próbálkoztam az értelmezésével, mivel azonban úgy éreztem, nem sikerült igazán, végül nem közöltem, ám a novella azóta is foglalkoztat. De említhetném a Pacsirta vagy az Édes Anna egy-egy passzusát, melyek a sok újraolvasásban sem veszítik el poétikai erejüket, hanem szinte a versek módjára, ezek jelentéstani telítettségével íródnak az ember emlékezetébe. És természetesen a Számadás „ciklust”, de ezek mind olyan „élmények”, amelyek nem zárultak le, s nem tudom, hogy le fognak-e halálom előtt, s így nem is minősíthetők fontosabbnak vagy kevésbé fontosnak.
Ki a legfontosabb az Ön számára: a költő, a regényíró, a novellista, a műfordító vagy a publicista Kosztolányi? Mely Kosztolányi-szöveget értékeli a legtöbbre, és melyet a legkevesebbre?
Udvariatlan leszek. Ezek a kérdések, az itt feltett kérdések nagyobb részéhez hasonlóan, álkérdések egy, - bármilyen - vélemény gépies előcsalogatására. Ismert mechanizmus: kérdezzünk valami általánosat, mindegy mit, de azért ne túl konkrétat, abból nem lehet baj, hisz csak az a lényeg, hogy diskurzust generáljunk. Nem vagyok jó alany arra, hogy mások helyett is elhadarjam itt a szokásos leckét, vagyis hogy az effajta műfaji elválasztás szükséges ugyan, de sohasem lehet totális, s hogy mindegyikben maradandót alkotott, stb. Persze a „szokásos lecke” mindig csak a felszínen hasonlít, a rá való hivatkozások rendre a végiggondolatlanságot álcázzák. Ezért inkább, ha hosszabb terem lenne, immár nem e kérdésekre válaszolva, a műfaji értelmezők változatos és bonyolult szerepéről beszélnék a Kosztolányi-művekben. Mivel azonban nincs itt terem, s a kérdést amúgy is érintettem másutt, azt a némileg semmitmondó választ vagyok kénytelen adni, hogy valamennyi szövegtípusát rendszeresen olvasom, s mindig az a legfontosabb, amelynek az értelmezésében éppen nyakig benne vagyok. Most éppen úgy tartom, hogy az Édes Anna a legjelentősebb szövege, de pár éve még a Pacsirtát tartottam annak, s ki tudja, mi lesz ha nem is öt perc, de akár öt év múlva?
Melyik a 11. legszebb magyar szó?
Ezt a kérdést nyilván egy széplelkű gimnazista teszi fel egy másik széplelkű gimnazistát képzelve maga elé, aki majd megválaszolja. Régen voltam én már, ha egyáltalán, széplelkű gimnazista. Kosztolányi nyelvszemlélete bonyolult képlet, az a fajta esszencialista esztétizmus, amit ez a kérdés, és persze a mögötte meghúzódó Kosztolányi-írás implikál, csupán egyik, a publicisztika közhelyes mezejében kétségtelenül a legismertebb, de aligha a leginkább meghatározó karakterjegye ennek a nyelvszemléletnek. Nem ez a fórum az, ahol kifejthető, de voltaképpen még az a Humboldt-i nyelvfelfogás is, melyhez Szegedy-Maszák Mihály közelíti Kosztolányi nyelvszemléletét, csupán egyik, persze nagyon fontos aspektusa annak, amennyiben a nyelv organikussága Kosztolányinál a holt betű differenciális játékának „koncepciójával” is összekapcsolódik. A korban Mallarmé hatása egyedülállónak látszik ebben az életműben, erről azonban még nem vett tudomást a Kosztolányi-filológia.
Mit mondana Kosztolányinak, ha szembe jönne az utcán?
Ez a kérdés láthatóan valami „színes”, szellemes, akár meghökkentő válaszra apellál. Mindenképp figyelemfelkeltőre (kattintásszám-növelőre). Csalódást kell okoznom: nem rendelkezem ilyennel, különösen olyannal nem, ami versenyre kelhetne Kosztolányi hírlapi cikkeinek hasonló jellegű ötleteivel. Ehelyett Kosztolányi-szövegek nyomán is sokat gondolkozom az örökség és a reprezentáció kérdésein, azon, hogyan is válaszol az irodalmi szöveg, amely bizonyos értelemben mindig csak ugyanazt a választ képes adni (változtathatatlan önmagát ismétli), de amely mégis mindig másképpen válaszol. Persze csak annak igazán, aki jól kérdezi, s ez nem egyszerű feladat. Másként válaszol, mint például az élő szerző, akinek válasza (például ha éppen az utcán szembejőve kérdezném bármiről) nem úgy kalkulálhatatlan, hogy egyben már múltként rögzített is. Egyébként pedig persze, én is nem egyszer elképzeltem már, milyen lehetett Kosztolányi élő alakja, de a kultusznak ez az önkéntelen imaginatív tendenciája érdekes ellentmondásokat rejt. Egyfelől az ember hajlamos azonosulni ezzel az árnyalakkal, különösen a nagyon erős hatású szövegek nyomán, amikor viszont konkrétan elképzelne mondjuk éppen egy vele való találkozást (idáig még nem sikerült eljutnom, legfeljebb a belső beszélgetésig), ennek kudarca, vagy éppen képtelensége egyrészt leleplezi a képzelet önkényét és vele, s ez még fontosabb, a múltban megtörtént redukálhatatlan ellenállását, az archívumon kívüli, az abban nem rögzült hozzáférhetetlenségét, semmijét. Másrészt pedig, ettől nem függetlenül, legalábbis nálam, rendre azzal a belátással is együtt jár, hogy ez az oly vágyott (désiré) élő alak csalódást keltene, a maga előfordulásszerű egyediségében, testi kiterjedésével, immár talán mindörökre hallhatatlan hangjával ahelyett, hogy kiteljesítené, inkább megzavarná azt a képet, ami szövegei és persze más tanúságtételek, archív anyagok nyomán róla bennem kialakult. Ha mondjuk előkerülnének azok az állítólag elveszett vagy letörölt felvételek, amelyek őrzik a hangját, az nyilvánvalóan módosítana nemcsak az árnyalak vízióján, de ami ennél lényegesebb, szövegeinek akusztikáján is. Miként Füst, Pilinszky, Nemes Nagy vagy éppen Esterházy szövegeinek olvasásakor az ember nem tud elvonatkoztatni jellegzetes orgánumuktól, amihez önkéntelenül fényképről vagy filmfelvételről ismert arcukat is odarendeli, mindig beszélő arcot érzékelve.
Nemrég egyébként megvásároltam azt a CD-t, amit a PIM adott ki a Nyugat íróinak filmfelvételeiből, s ami azzal reklámozta magát, hogy közli az összes (nagyon kevés) fennmaradt felvételt. Nem kis csalódással kellett megállapítanom, hogy egyrészt kihagyták róla Kosztolányi és Karinthy filmes viccelődését, ráadásul a kurta Kosztolányi-filmet is sikerült rajta megrövidíteni a felére. Az ilyesféle hazugságok és csonkítások „filológusként” valamint Kosztolányi-„rajongóként” is elkeserítenek.
Ha egyidős lett volna Kosztolányival és Csáth Gézával, játszott volna velük?
Nem érzek magamban késztetést, hogy a képzelet efféle játékaiba merüljek. Ha úgy alakult volna, hogy gyerekkori vagy kamaszkori pajtásuk vagyok, biztos, hogy játszottam volna velük, mint ahogy Petőfivel vagy Arany Jánossal is eljátszottam volna, ha odaszületek a közelükbe, s ha megkedveljük egymást, viszont ez elmondható bárkiről, Montaigne-től vagy Louis XIV-tól Galgóczi Erzsébetig. Még az irodalmat, a fikciót kedvelő tudat is, legalábbis az enyém, jobban ragaszkodik annál a megtörténthez, hogy sem ilyen, a valószínűtlenséget és a lehetetlent kitöltő képzelődésekben lelje élvezetét. Érdekes módon a valójában ugyanúgy, de látszólag kevésbé valószerűtlen – mert téridőben közelebbi – talán könnyebben játékba vonhatja a képzeletet. Ha például a nagynénémékkel szembeni házban (a szentesi Dózsa György utcában) felnövő Gáspár Sándor, vagy az apámmal egy mezőgazdasági szakközépiskolában végzett Őze Lajos kapcsán kapnék hasonló kérdést, az persze ugyanilyen értelmetlen lenne, mégis talán beindítana bennem bizonyos fantazmákat. De ezeket is csak pillanatokra, s hamar átfordulnának azoknak a tanúságtételeknek a keresésébe, melyekből minél többet megtudhatok e színészekről. (Sajnos épkézláb életrajz egyikükről sincsen.)
Mi az, amit áthagyományozna Kosztolányi munkásságából a 21. századra?
Erre a kérdésre csak azokkal az értelmezésekkel tudok felelni, melyeket részben már elkészítettem, továbbá majd azokkal, amelyeken mostanság is dolgozom, s melyeket talán a későbbiekben még készíteni fogok. Ezekhez utalnám a nyájas olvasót.
Mi az, amire a leginkább kíváncsi lett volna a Kosztolányi-hagyatékból, amelynek nagy része egy második világháborús bomba következtében elveszett?
Amikor annak idején, Pacsirta-könyvem írásakor elzarándokoltam az MTA kézirattárába, meglepődve fedeztem fel, hogy több maradt meg ebből a hagyatékból, mint előzetes információk alapján gondoltam. A regények tollal és ceruzával írt, összevissza ragasztgatott írólapos kéziratainak jókora része megvan, s meglepődve fedeztem fel, hogy Kosztolányi maga kezdett bele a Pacsirta francia fordításába. Erről korábban senki nem emlékezett meg, s egyáltalán az volt az érzésem, hogy a kéziratokat kevesen vették a kezükbe, vagy nagyon kevesen olvasták át alaposan. A Pacsirta kéziratlapjai között találtam két lapot az Édes Anna, s egyet az Aranysárkány kéziratából. S hogy erre a kérdésre végül mégis mondjak valami „meglepőt”: leginkább talán Kosztolányi szexuális életére lennék kíváncsi, aminek ha található is lett volna nyoma a hagyatékban, azt az özvegy nagy valószínűséggel még a bombatalálat előtt megsemmisítette volna.
Babits Mihály így nyilatkozott: „Kosztolányi Dezső szavai épek, mint az egészséges testek, s jól tartanak, mint az erős test rostjai. Szilárdak, a magyar nyelv legjobb anyagából valók, s kibírják a korok időváltozását.” Egyetért-e Babits Mihály szavaival?
Mondhatnám, hogy egyetértek, mégsem írnám alá e sorokat. Babits-nak a Kosztolányira vetülő perspektívája olyan irodalomszemléletre utal vissza, amely ma sokkal kevésbé tűnik érdekesnek, mint a Kosztolányié, s amivel ezért kevésbé is tudnék azonosulni. Erről hosszabb elemzést írtam annak idején, ezért most ebbe nem mennék bele. Babits itt idézett sorai amúgy mintha némileg képzavarosak lennének, amennyiben bizony az emberi testnek, mint tudjuk, az a rendeltetése, hogy belehaljon az idő változásába. Éppen ezért nem magától értetődő a retorika évezredes hagyományának a szöveges és a szerves emberi korpusz közötti analógiáját, melyben a hasonlóság elsősorban a felépítésre (szöveg és test egyaránt organikus, összetartott felépítésére) vonatkozik, az állóképességre, s ezáltal az időnek való ellenállásra kiterjeszteni. De ha az időváltozást nem az irreverzibilis idő, hanem a ciklikusan változó évszakok s az időjárás viszontagságaiként érti, az is legfeljebb történeti értékkel bírhat például Kosztolányi időszemléletéhez viszonyítva. Babits persze, kinek időnkénti képzavarairól József Attila egy igencsak udvariatlan, ám annál érdekesebb írásban annak idején már megemlékezett, szerette az atlétikai hasonlatokat, de hogy miért is annyira, azt aligha tudnám boncolgatni. S hogy mit is kérdeznék Kosztolányitól, ha szembe jönne az utcán? Hát többek között azt, hogy mit is gondol „valójában” Babitsról, akiről írásban mindig nagyon udvariasan nyilatkozott. Nem vagyok benne biztos, hogy válaszolna.
Bónus Tibor
