„A legképtelenebb igazságoknak, fiam, amelyek egyébként a legsötétebbek is, soha nem marad nyoma.” – mondja Atto Melani az Imprimatur egy lapján. Ezt a mondatot próbálja Rita Monaldi és Francesco Sorti megcáfolni: minden nyomot és dokumentumot felkutatnak a 17. század végi Európa pestis és török sújtotta történelméről, hogy aztán regény formájában az olvasó elé tárják. A fikció és valóság, fantázia és történelmi tények egymásba fonódó bizonytalanságában vergődő olvasó tudásszomja számára az Imprimatur minden szava egy korty kétség: talán egy pillanatra csillapítja, de lehet, hogy hosszú távon csak fokozza a szomjúságot.
Az Imprimatur első lapja meglepetést tartogat az olvasó számára – aki valószínűleg tudja, hogy egy történelmi regényt tart a kezében –: a történet ugyanis a jövőben kezdődik. A 2040-ben játszódó fiktív kerettörténet szerint Lorenzo Dell’Aggio egyházmegyei püspök egy fiatal jegyespárral keveredik barátságba: segít nekik a házassági felkészítés ügyében, sőt később össze is adja őket. Ez a jegyespár nem más, mint Francesco és Rita, akik talán azonosak az Imprimatur szerzőpárosával.
Évekkel később a fiatal pár egy csomagot küld a püspök részére, amely egy kéziratos regényt tartalmaz. A fiatal pár ugyanis egy XVIII. századi nyolckötetes kéziratos műre bukkant egy magángyűjteményben, és az iratok alapos tanulmányozásába fogott. Az iratok nagy része valódi kincsnek számított: Atto Melani apát, egyben kasztrált énekes, kém és diplomata levelezését tartalmazta. Sőt, az egyik kötetben egy nyilvánvalóan más kéztől származó visszaemlékezés is megbújik. Francesco és Rita elhatározta, hogy regényt ír az emlékezésből. A püspök tüstént elolvassa barátai munkáját, és rádöbben, olyan horderejű eseményekről is szó van a kéziratban, amelyek döntő befolyással bírhatnak XI. Ince pápa szentté avatásának ügyében. Az irat így alapjaiban változtathatja meg a múltról kialakított képet, ily módon a jövő menetét is.
Dell’Aggio püspök – akinek bőrébe minden olvasó belebújhat – nyilvánvalóan nagy figyelemmel és izgalommal olvassa barátai kéziratos regényét, amelynek történetét egy névtelen mindenes inas meséli el, aki a római Donzello fogadóban dolgozott, és csodás kalandokban volt része, midőn a fogadót 1683. szeptember 11-én pestis gyanúja miatt vesztegzár alá helyezték.
A fogadóban ugyanis haláleset történt: Mourai úrra félmeztelenül találtak rá, miközben lába egy dézsában ázott, és a szeptemberi melegtől már enyhén bűzlött is. A hatóságok fekete halált szimatolnak, felvetődik azonban annak a gyanúja is, hogy mérgezés történt. Atto Melani és az inas nyomozásba fognak és hamarosan felfedezik, hogy a fogadó kamrájából titkos átjáró vezet Róma katakombáiba. Kiderül, hogy az átjárót más is ismeri a vendégek közül, többen gyanúba keverednek.
Mindeközben a török Bécset ostromolja, a keresztény világ veszélyben forog, Európában hatalmi harcok folynak, és érdekek vezérelte háttéralkuk köttetnek. A nyomozás, amelyet az inas és az apát folytat, titkokat lebbent fel a fogadóban megszállt vendégekről. Nemcsak Mourai úrról derül ki, hogy kicsoda valójában, hanem Pompeo Dulcibeniről és Dévizéről, a híres zenészről is, akik az öregúr kísérői voltak halála előtt. Kiderül, milyen titka van Cloridiának, a gyönyörű kurtizánnak és milyen elveket vall Robleda atya.
Az alagutakban ereklyevadászok bukkannak fel, kijáratok nyílnak, a nyomozás egyre messzebbre vezet, míg végül egy egész Európát behálózó összeesküvés-elméletbe torkollik, amely rengeteg kérdésnek szolgál magyarázatául. Miért állt szemben egymással XIV. Lajos és XI. Ince pápa? Milyen viszony fűzi a pápát a rabszolga-kereskedelemhez és milyen Orániai Vilmoshoz? Miért követtek el a törökök jelentős stratégiai hibákat Bécs ostrománál? Miért tűnt el olyan hirtelen a pestis Európából és mi köze ehhez annak a rondónak, amelyet Dévizé penget a gitárján. Miért hívják ezt a rondót Les barricades mystérieuses-nek?
A fogadóbeli történet igazi barokk hangulatot teremt, nemcsak időnként már-már túlírtnak tűnő cirádás nyelve miatt, hanem annak az elképesztő részletgazdagságnak köszönhetően is, amely életet lehel a sorokba. A mondatokból illatok szállnak fel, a sorok között szagok ülepszenek meg, barokk muzsika lengi körül az oldalakat. Helyenként érezni a katakombák nehéz levegőjét, a csatornák bűzét, az ételek ízét, amelyet az inas készít. Máshol Cristofano ördögi praktikái és bizarr kotyvalékai forgatják fel az olvasó gyomrát. (A sianai sebészorvos egyébként néhol már azzal eret vág az olvasón, ahogy felállít egy diagnózist.) A hús-vér Monaldi házaspár pedig tűzbe teszi a kezét, hogy minden részlet hiteles a könyvben: a fogadó tényleg létezett és a Via dell’Orsón állt, a történelmi figurákról Melanitól XI. Incén keresztül Fouquet-ig minden jellemzés és adat pontos, még a szavaik, kifejezéseik mögött is dokumentumok állnak.
Dell’Aggio püspök, aki – miután elolvasta barátai kéziratát - nyomozni kezd, vajon mennyire hiteles a történet, amelynek különös tétje van egyháza számára: XI. Ince alakjának megítélése, akit a közvélekedés szent életű, nagy reformokat véghez vivő, a török elleni harcokat irdatlan pénzekkel támogató pápaként ismer. Furcsa módon azonban boldoggá avatásának folyamata többször tört kerékbe, mert kételyek léptek fel a pápa erényességét illetően. Végül 1956-ban került sor a boldoggá avatására. Az inas regénnyé formált visszaemlékezésében azonban, amely Dell’Aggio püspök címére érkezik olyan vélemények hangzanak el, amelyek a kételyeket erősítik. Sőt a történet – ha hiteles – nyomasztó erővel bizonyítja, hogy XI. Ince egy csillapíthatatlan étvágyú fenevad volt. Dell’Aggio püspök tehát történésznek csap fel és megpróbálja még XI. Ince szentté avatása előtt kideríteni, mi az igazság.
A függelék ezen sorokkal zárul: „Éppen ezért bízom benne: sietve átadja majd Őszentségének e lapokat, hogy megítélhesse, egy végső, de még éppen időben jövő imprimaturral engedélyezi-e, hogy nyilvánosságra kerüljenek.” A kerettörténet fikcióját a cím szentesíti: Imprimatur. A cím ebben az értelemben egy kéziratcsomón terpeszkedő pápai pecsét, amely engedélyezi a történet közreadását. A fikció szempontjából azonban anakronizmus, hogy a könyvet – évtizedekkel a 2040-es pápai jóváhagyás előtt – kezében tarthatja az olvasó. Megdöbbentő, hogy a könyv 2002-es megjelenésekor a valóság éppen ellenkezőképpen hozza működésbe a kerettörténet fikcióját: valószínűleg katolikus nyomásra eltüntetik a könyvet a polcokról, de még a boltok katalógusaiból is. A könyv, amely saját fikciója szerint imprimaturt kap, valójában nem kap imprimaturt! Mindez különös fényt vet a könyv igazságértékére és hitelességére is. Ha a könyv fikció, akkor mit árthat a Szentszéknek? Ha csupán a képzelet szüleménye, miért kezelik úgy, mint olyan munkát, amely tudományos igazságértékkel bír? Ha kitalált történet, minek betiltani? Vagyis lehetséges volna, hogy Monaldi és Sorti a lényegre tapintott?
Az olvasónak nincs más dolga, mint eljátszani a gondolattal: ha a könyv imprimatur, vagyis kinyomtatható, akkor XI. Ince nem avatható szentté. Ha viszont szentté akarják avatni a nem is olyan erényes életű pápát, a könyvet be kell tiltani! Lehet, hogy a kanonizációt kőkemény érdekek irányítják? Lehet, hogy ez a folyamat úgy működik, mint egy fordított koncepciós per: koholt bizonyítékok alapján avatnak szentté valakit? Vagy pusztán csak szemet hunynak néhány zavaró körülmény fölött? Lehet, hogy a történelem elfeledett és talán tudatosan háttérbe szorított fonák oldala, amely könyvtárak poros köteteiben, levéltárak elfeledett és összekavart irataiban élt tovább, most napvilágra kerülhet?
A fikció és a dokumentumokból leszűrhető „valóság” olyan mértékben keveredett össze, hogy a kétségek között vergődő olvasó bizonyosságot akar. Késztetést érez, hogy a könyvtárba loholjon, és akár a föld alól is előkaparja és saját szemével lássa a dokumentumokat, amelyek az Imprimatur hitelességét alátámasztják. Amit Monaldi és Sorti műve nyújt (ha egyáltalán nyújt ilyet), az nem vallás-, hanem egyház- és intézménykritika. Ahogy az inas – akinek soha nem tudjuk meg a nevét – visszaemlékezésében összegzi: „A hit soha nem hagyott el; de az az áhítat és hűség, amelyet minden jó kereszténynek táplálnia kell az egyháza iránt, óhatatlanul mindörökre eltűnt belőlem.”
Annak ellenére, hogy a történet kétségkívül egy hiteles korrajzként is működik, a jelen horizontjában születik meg. A regény anakronizmusai utalnak arra a múlt és jelen között kialakuló játéktérre, amelyben a történelem megértése egyáltalán végbemehet; az archivált dokumentumok segítségével megragadott történet pedig azt az árkot is igyekszik áthidalni, amely a történelem rejtett kulisszatitkai és a történelem nyilvános színpada között húzódik. Ahogy a regényben a dokumentumok egymásra rétegződnek, ahogy a történet hátteréül szolgáló iratok örökre elvesznek vagy netán véletlenül megkerülnek, ahogy a státuszuk és megítélésük állandóan változik, az tökéletes példája a történelem archiváló és hagyományozó mechanizmusainak. A könyv, amit a jelen olvasója fog a kezében, magában foglalja egy szerzőpáros regényét, amely egy névtelen inas kéziratos visszaemlékezésen alapszik, amely 1683-as eseményeket mesél el, de később 1699-ben nyeri el végleges formáját. Az eredeti történetre már az inas is, aki egyébként elszenvedője és átélője volt az eseményeknek, bizonyos távolsággal tekint. Az inas visszaemlékezését Melani apát ellopatja, de nem tudni, hogy olvassa-e. Az biztos azonban, hogy Rita és Francesco nemhogy elolvassa, de regénnyé is formálja a naplót. Rita és Francesco regényét a kerettörténet püspöke olvassa el, aki nyomozni kezd, dokumentumokat keres és kapcsol a szöveghez, egész kontextust von köré, és végül arra a következtetésre jut, hogy a regény teljes mértékben hiteles. A kerettörténetben szereplő neveket a könyv címoldalán is olvashatjuk, vagy fordítva: a szerzők beleírták magukat a fiktív történetbe. Ráadásul a könyv végében a Függelék utolsó fejezeteként egy Dokumentumok pontot találunk, amelyről nehezen dönthető el, hogy a könyv melyik szintjén helyezkedik el: még mindig Dell’Aggio püspök nyomozásait olvassuk, vagy pedig egy, a szerzők által közölt bibliográfiaszerűséget.
Melani apát két eleinte félelmetesnek ható ereklyevadásszal találkozván a katakombák járataiban egy revolvernek álcázott pipával kényszeríti őket megadásra. Majd amikor az inas megkérdezi, mit tett volna, ha ellenfelei megsejtik, hogy nem revolvert tart a kezében, azt válaszolja: tégy úgy, mint én, amikor két párizsi banditával találkoztam! Kiáltsd azt hangosan: „Ceci n’est pas une pipe!” Melani apát mondata azonban egy huszadik századi festőművész, René Magritte egy képének címe is. A kép egy pipát ábrázol, és az áll alatta: „Ez nem pipa”. Valóban nem, mert a pipa, amely a felirat felett áll, valójában csak a pipa képe. Melani pipája, amelyet revolverként használ, sem pipa többé. A valóság átlép a reprezentáció világába, és fikcióvá válik. Így működik a regény is: azt állítja magáról, hogy történelem, de voltaképpen nem az, csak egy kép. Egy precíz és aprólékos mozdulatokkal megrajzolt vázlat a történelemről. De ezzel mintha azt is sugallná, hogy nem is lehet másképp megragadni a történelmet, mint kép formájában. A történelem mindig fikció marad.
Akárhogy is van, az Imprimatur erénye, hogy egy izgató kihívást szegez szembe az olvasóval: annak megértését, hogy a történelem megalkotása és elbeszélése narratív folyamat, amelynek során az események mindig egy bizonyos megvilágításba kerülnek, amely így árnyékot vet és elfedi a körülmények más összefüggéseit. Az események között fennálló hiányokat és üres helyeket a fikció és a képzelet veszi birtokba. A történelem nem homogén, egyirányú folyamat, amely mindig kiegészül a jelen eseményeivel, hanem egy sokféle nézőpontot, történetet és narratív lehetőséget magában rejtő archívumrendszer. Sorti és Monaldi olvasata a XVII. század végéről annak a kihívása, hogy a dolgok másként is lehettek, mint ahogy megszoktuk őket, mint ahogy eddig elénk álltak. Másképp is elképzelhetők, mint amit a hivatalos álláspont rögzít – hiszen a kanonizálás mindig egyfajta magyarázat kinyilatkoztatott, lezárt és végérvényes magyarázatára törekszik. Dell’Aggio püspök nyomozása azt támasztja alá, hogy a könyv hiteles, történettudományos értelemben helytálló. Vagyis az Imprimatur saját magáról mondja ki, hogy imprimatur. A könyv önmagát kanonizálja.
De minek is tovább csűrni-csavarni a szót. „A tudás birtokosának a hallgatás az egyetlen menedéke.” A könyv pedig magába zárul és hallgat a legfontosabb titkáról.
(Danyi Gábor írása)
